„Sorsát csak az vetheti le, aki azt teljes egészében magára veszi. Alázat. Áldozat. Szolgálat. Türelem.” Hamvas Béla szavai tökéletes képet adnak arról az emberről, aki példaként áll sokunk előtt. Ez az ember pontosan tudja azt, hogy milyennek kell lennie, hogyan kell viselkednie ahhoz, hogy Istennek tetsző legyen mindaz, amit mond, gondol és cselekszik; végtelen szeretettel beszél a gyerekekről, akik az igazi értékek az élet(é)ben.

Minden ember számára van valami, ami a szívének kedves. Amit örömmel gyűjt. Mások szalvétákat, muzeális tárgyakat, különböző népviseleteket vagy épp bélyegeket gyűjtenek. Ő nem. Ő gyerekeket gyűjt. Hiszen a tárgyak csak tárgyak, a gyerekek ennél sokkal többek: lelkek.

A gyűjtőkről azt kell tudni, hogy egy bizonyos idő után nem ők keresik meg a gyűjthető tárgyakat, hanem fordítva. Ez nála is így van. A gyerekek találják meg őt, ők keresik fel. De ki is ez az ember valójában? Mintegy hatezer „gyereke” és több mint „ezer” unokája van, huszonhat éve foglalkozik árva és szegény sorsú gyerekek befogadásával. Segít elindulni az életben, mutatja a helyes irányt, kijelöli számukra az ösvényt és ami a legfontosabb: szereti őket. Teszi mindezt úgy, hogy odafigyel a környezetre és a testi/lelki épségére. Emellett tanácsokat ad azoknak az embereknek, akiknek erre szükségük van. Az alázat szerves része életének.

Jó volt látni azt, hogy annak ellenére, hogy nagyon sokan egyfajta „sztárként” tekintenek rá, úgy fogadják őt és ehhez mérten viszonyulnak hozzá, ő mégis krisztusi alázattal, a maga egyszerűségével megjelenik és mindenki rá figyel. Csak rá. A szemében szeretet. Arcán mosoly. Látni rajta azt, hogy kész arra, hogy mindenkinek a kérdésére válaszoljon, hogy a gyerekekről és azok eredményeiről beszéljen. Az ő szemében láttam azt és értettem meg, hogy ahhoz, hogy Istentől megkapjuk azt, amit kérünk, ahhoz isteni dolgot kell kérnünk.

Szöveg: Dombi Anita/Romkat.ro

Fotó: Keskeny út fesztiválmisszió sajtószolgálata

Magyar Kurír