„Íme itt vagyok, engem küldj!” – Boldog Salkaházi Sára vértanúra emlékezünk

Az 1944. december 27-én vértanúságot szenvedett egykori újságíróra, szociális nővérre, közel száz magyarországi zsidó megmentőjére, a 2006-ban boldoggá avatott Salkaházi Sára nővérre emlékezünk.

A századelő Magyarországának egyik legpatinásabb nagyvárosa volt Kassa, centrumában a híres Schalkház Szállóval, mely évtizedeken keresztül a magyar művészet közismert fellegvárának szerepét töltötte be. Ez a funkciója akkor is megmaradt, amikor ifj. Schalkház Lipótnak – Sára édesapjának – korai halála után az édesanya mint igazgatósági tag dolgozott tovább a részvénytársasággá alakított intézményben. E jövedelméből tartotta el három gyermekét. Sára 1899. május 11-én született. Iskoláit a tanítónői diploma megszerzéséig Kassán végezte. 

A tizenéves Sára egy esztendeig működött tanítónőként, majd (az impériumváltás után a csehek által követelt hűségeskü megtagadása miatt) elhagyta a pályát. Megtanulta a könyvkötészetet, dolgozott húga kalapüzletében, 1919-től kezdve különböző felvidéki magyar lapokba írogatott. Még ez évben újságírói igazolványt szerzett.

Szülővárosa közéletében élénken részt vett, tárcáiban, novelláiban frissen reagált az eseményekre. Hamar elsajátította azt a (századfordulón egyébként is divatos) szimbolikus kifejezésmódot, amellyel a kisebbségbe kényszerített magyarság sanyarú sorsát megrajzolhatta. 1926-ban jelent meg első novelláskötete Fekete furulya címmel.

1922-23-ban néhány hónapig eljegyzett menyasszony volt. Vőlegényét, mint édesanyja egyik ingyenkosztos diákját ismerte meg, aki később gazdatisztnek tanult. Sára hamarosan ráeszmélt azonban arra, hogy a vidéki gazdatisztnék élete nem az ő örökmozgó, szuverén egyéniségének való, és visszaküldte a jegygyűrűt. Mindemellett már jelentkezett szívében egy belső, hívó hang is, az éledező hivatásé.

folytatás:

1927-ben ismerkedett meg a Kassán letelepedő szociális testvérekkel. 1928-ban elvégezte az általuk szervezett szociális és népjóléti tanfolyamot, és lélekben egyre közelebb került a Társaság szelleméhez. Még ez évben „háztűznézőbe” ment a budapesti anyaházba, ahol kissé furcsállták ugyan túl modern, cigarettázó stílusát, de nem vágták el útját a Társasághoz. Sára belátta, hogy változnia, bizonyítania kell, s kemény küzdelmek árán rövid időn belül leszokott a dohányzásról és az újságírói élet kínálta "szabadságról", hogy az Istennek adott lélek belső szabadságának új távlatokat nyitó útjára léphessen.

1929-ben elfogadták jelentkezését a Szociális Testvérek Társaságába. Februárban megkezdhettte a noviciátust a szegvári házban. A fogadalomtétel előtti hónapokat már Kassán töltötte, ahol a karitász szervezésének munkája várta. 

1932 őszén áthelyezték Komáromba, ahol a karitász munkáját irányította, emellett gyermekkonyhára felügyelt, heti huszonhat órában hitoktatott, szerkesztette a Katholikus Nő című folyóiratot, kegytárgyüzletet vezetett, felügyelt a szegények menházában, és családokat látogatott. 1934-től megbízták a szlovenszkói magyar nők szervezésével. Eszterházy Lujzával létrehozták a Katholikus Nőszövetséget –, Sára 1937-ig a mozgalom országos vezetője volt. Állandó levelezésben állt nyolcvan egyesületi vezetővel, kurzusokat szervezett, beutazta a Felvidék és Kárpátalja városait, előadásokat tartott katolikus lányoknak és asszonyoknak.

1934-ben – igen kimerült állapotban visszahelyezték Kassára, túlfáradása miatt ez évben nem tehetett fogadalmat. A fogadalom nélküli évben semmit sem változtatott fogadalmas életvitelén. Ekkor támadt benne először komoly vágy a missziós tevékenység iránt. Teljes hűségben és alázatban végezte tovább munkáját.

1937-ben a Brazíliában élő magyar bencések szociális testvéreket kértek missziós munkára. Slachta Margit főelöljáró (ismerve Sára testvér vágyait), nem tagadta meg e kérést. Hogy e terv valóra válhasson, Sárának először magyar állampolgárrá kellett válnia. E célból 1937 augusztusában végleg elhagyta Kassát, és Budapestre költözött. Az anyaházban mindig olyan beosztást kapott, amilyen munkára épp nem volt ember. Egy év alatt tizennyolc féle munkaterületen tevékenykedett.

1938-39-ig Sára testvér a szepesi, kassai, 1939-41-ig a técsői majd a rahói járás szociális előadója volt. 1939-ben a Katholikus Női Szociális Képzőben is tanított.

1940 pünkösdjén tette le örökfogadalmát. Új jelmondata: „Alleluja! Ecce ego, mitte me!” (Íme itt vagyok, engem küldj!) Nevét 1942-ben – amikor a németbarátság következtében sokan visszavették eredeti német nevüket –, Salkaházira magyarosította.