Boldog XI. Ince a 240. pápa, aki csak egyetlen felség, az Isten előtt hajolt meg és elérte Nyugat törökök alóli felszabadulását  az észak-olaszországi Comóban, 1611. május 19-én született. Meghalt Rómában, 1689. augusztus 12-én.

   A Comóból származó Odeschalchi Benedek nagyon gyors és sikerekben gazdag egyházi pályát futott be. Kezdetben katonatiszt akart lenni, Nápolyban jogi doktorátust szerzett, majd elhatározta, hogy pap lesz. 1645-ben, mindössze harmincnégy esztendősen bíboros lett. Közismert volt példás élete: tisztasága, egyszerűsége, fáradhatatlan jótékonysága. A harmincéves háború utolsó éveiben Ferrarában volt pápai követ. Miközben a mindenfajta népből való csapatok átvonultak a velencei köztársaság területén és nyomorgatták az egyébként is éhező népet, Benedek ,,a szegények atyja” nevet vívta ki magának. XIV. Lajos királlyal és udvarával szemben mindvégig a pápa oldalán állt, amit a király nem felejtett el neki. 1670-ben ugyanis, mikor a pápaválasztáson Odeschalchi kapta a legtöbb szavazatot, vétót jelentett be és megakadályozta megválasztását. Hat évvel később, mikor ismét konklávét tartottak, a választás újra Odeschalchira esett. Két hónapig tartottak a tárgyalások, míg XIV. Lajos hozzájárult a koronázáshoz. XI. Ince ilyen körülmények között foglalta el Szent Péter székét.

   A pápa Versailles erkölcstelen légkörével szemben az élő lelkiismeret volt. Isten törvényeit képviselte, és útjáról sem hízelgéssel, sem fenyegetésekkel nem tudták letéríteni. Védte az Egyház szabadságát a király önkényével és az állam mindenhatóságával szemben. Kitért minden diplomáciai fogás elől, és egyetlen felség, a felséges Isten előtt hajolt meg. A korabeli laza erkölcsi fölfogást, melyet teológusok és erkölcstan-professzorok is védelmeztek, hatvanöt tételben foglalta össze és ítélte el. A keresztényektől erőik teljes megfeszítését kívánta a törvény megtartása és üdvösségük érdekében. Ilyen tételekről volt szó: ,,Isten nélkülünk akar működni bennünk, ezért minden egyéni cselekedet rossz, amit valaki magától végez. A lelki élet abban áll, hogy elhagyva mindent, Istenre hagyatkozik az ember, mellőzve a bűnbánatot, a szentek tiszteletét, az imádságot; még a kísértésekkel sem kell törődni.” A pápa ilyen kérdésekben nem volt elnéző a híres római lelkivezetővel, de még a pápai szenátus tagjával sem: a spanyol Molinát bebörtönöztette, Petrucci bíborosnak pedig vissza kellett vonnia tanítását.

   Legnagyobb összecsapása a francia királlyal, XIV. Lajossal volt. A harc nem az Egyház hatalmi vagy területi követelései, hanem szabadsága körül folyt. Amikor két francia püspök – akiket a király elmozdított hivatalukból, mert nem ismerték el beavatkozási jogát – Rómába föllebbezett, Ince úgy látta, lépnie kell, hogy megakadályozza Franciaország fokozatos elszakadását Rómától. Három hivatalos levelet küldött a királynak, mondván: szeretné megőrizni őt az ég haragjától, de semmi áron sem hajlandó álláspontján változtatni, s inkább hajlandó az igazságért mindent elviselni. A király válasza az volt, hogy összehívta a francia papságot, s a gyűlésen megfogalmazták az úgynevezett Gallikán Artikulusokat, melyekben leszögezték a francia egyház függetlenségét a pápával szemben. Kinyilvánították, hogy a király világi dolgokban teljesen független az egyházi hatalomtól, s a pápának nincs joga a király letételére.

   A pápa hatalmát az egyetemes zsinatok és a gall egyház szokásai korlátozzák, s tanítás dolgában is, ha dönteni akar, szüksége van az egész Egyház beleegyezésére. A pápa így kezdte válaszlevelét: ,,Anyám fiai ismét reám támadtak”, és teljes határozottsággal elutasította a törvénycikkeket. A pápai tiltakozás rendkívüli hatást váltott ki a hívő francia nép körében. A nép zöme ugyanis nem állt az udvar által kinevezett püspökök oldalára, de a király hatalmi kormányzásával szemben nem merték nyíltan megvallani fölfogásukat. A király a püspökjelölteket meg akarta esketni a négy törvénycikkre, a pápa ellenben megtagadta a kinevezéshez való hozzájárulást, így nem kevesebb mint harmincöt püspöki szék maradt hamarosan betöltetlen. Amikor a francia küldöttek egyre követelőzőbben léptek föl Rómában, a pápa kiközösítéssel válaszolt, s közölte a királlyal, hogy rá is vonatkozik az egyházi büntetés. XIV. Lajos végül is engedett, de csak két évvel Ince halála után.

   Ha a pápa föltétel nélkül engedett volna a királynak, s főként támogatta volna I. Lipót császár elleni támadásait, talán megnyerhette volna a Napkirály segítségét saját nagy célja szolgálatára. A pápa életének nagy célja ugyanis, melyért halála pillanatáig küzdött, az volt, hogy megszabadítsa a török veszedelemtől a Nyugatot. Ez nemcsak az egykori fiatalember romantikus terve volt, aki szívesen szállt volna hadba a török ellen, hanem mint pápa, ebben látta az egyetlen ellenszerét annak a veszedelemnek, amely Isztambul felől leselkedett a kereszténységre. Ince megválasztásával majdnem egyidőben ugyanis új nagyvezír került az oszmán haderők élére, Kara Musztafa, kinek terveiről szörnyűségeket regéltek. Meg akarta hódítani Pozsonyt, Bécset, Prágát, majd Németországon keresztül el akarta érni a Rajnát, hogy leszámoljon XIV. Lajossal, majd Itáliába vonulva legyőzze Rómát, és szultáni istállóvá alakítsa a Szent Péter-templomot. 1683 tavaszán mintegy 160.000 fős török sereg indult el, hogy Thököly csapatai segítségével megdöntse a Habsburgok birodalmát, s utána diadalmas hadjáratokat folytasson nyugat és dél felé.

   A pápa tudott erről a veszedelemről. Többéves tárgyalással sikerült I. Lipót és Sobieski János lengyel király között létrehoznia a szövetséget, melyhez később Velence és Olaszország is csatlakozott. Franciaországtól csak szép szavakat és a tervei meghiúsítására folytatott titkos aknamunkát kapott. Lajos király fölbujtotta a törököket Ausztria ellen; megpróbálta minden áron távol tartani a lengyel királyt a szövetségből, s a maga oldalára állítani a legerősebb német választófejedelmeket, pl. Brandenburg és Bajorország fejedelmeit. Közben a pápa fáradságot nem ismerve dolgozott a keresztény erők összefogásáért, és minden módon próbálta megteremteni a hadviselés anyagi feltételeit.

   XI. Ince pápa személyes odaadása, melyet a papság általános lelkesedése kísért, az egész világot fölrázó intelmek s a szüntelen imádság végül nem maradt eredménytelen. A török sereg július 12-én elérte és ostrom alá vette Bécset. A császár, a lengyel király és a birodalmi rendek, valamint a királyi Magyarország egyesült serege, mely a Bécs melletti Kahlenbergen táborozott, két hónap múlva fölszabadította a várost. A törökök teljesen fölbomlott hadrendben menekültek, s kb. tízezer embert veszítettek.

   A győzelem alkalmából veretett éremre a pápa ezt íratta: ,,A te jobbod, Uram, lesújtott az ellenségre”. Örök időkre elrendelte, hogy hálaünnepként szeptember 12-én Mária nevét ünnepeljék a keresztények a Nyugat megszabadulása emlékére. Néhány ütközet erejéig próbáltak a törökök ellenállni, de a győztes hadjárat folytatódott, s egymás után szabadult föl Esztergom, Buda, Belgrád. A pápa keresztes hadjárata a törökök ellen így teljes sikert aratott.

   Ince pápa 1689. augusztus 2-án halt meg. A 18. század végén indították el boldoggáavatási eljárását, melyet a franciák tiltakozása miatt félbe kellett szakítani, így a boldoggá avatásra csak 1956. október 7-én kerülhetett sor.

   Istenünk, ki Boldog XI. Ince pápát megerősítetted, hogy biztosítsa Egyházad szabadságát, győzelmet arasson a hit ellensége fölött, s a hívekben megújítsa az erényes életet, közbenjárására, kérünk, engedd, hogy mi is erős hittel diadalmaskodjunk a gonosz lélek cselvetésein, és elnyerjük Tőled az örök élet jutalmát!