– Püspök úr, Ön a Felvi­dékről, Mátyusföldről származik. 1947-ben telepítették át a családot Magyarországra. Ho­gyan látja a magyar­-szlovák viszonyt, s a he­lyi egyházak mit tehet­nek a két nép megbékélé­se érdekében?

– Időnként ma is megfor­dulok felvidéki emberek – pa­pok és mások – között. Kö­rükben azt tapasztalom, nem a rivalizálás, hanem az egy­mást elismerő, egymás ügyeit jó szándékkal fogadó megnyi­latkozások viszik előbbre a dolgokat. Olyan papokkal ke­rültem kapcsolatba, akik a szlovákokkal is megtalálták a hangot. Persze olykor látjuk a kicsinyességet, a szűkkeblűséget is a másik oldal részéről, s ha ezt nem kezeljük megfelelő türelemmel és okossággal, ab­ból valóban ellentétek fakad­hatnak.

A püspöki karok javítani igyekeznek a két nép közötti viszonyt. Évek óta rendszere­sen találkoznak a magyar és a szlovák püspöki konferencia küldöttségei. Ezen alkalmak­kor mindig sikerült megjelölni azokat az irányokat, amelyek előbbre viszik a két közösség ügyeit. Csakhogy az emberek alapvető gondolkodását nem olyan könnyű megváltoztatni.

– Annak idején a Központi Szemi­náriumban kezdte papi tanulmá­nyait, abban az időben, amikor az intézmény a megszűnés szélére került. 1959 elején a kispapok – köztük Ön – megtagadták a béke­papi gyűlésen való részvételt, ezért legtöbbjüket állami nyomás­ra eltávolították. Az 1945 és 1990 közötti időben kialakult az ellenál­ló egyház, illetve a békepapokkal jellemzett egyház. Ma, történelmi távlatból, hogyan látja az akkori időket, illetve a kétféle utat?

– Éppen most olvasom azt a könyvet, amely a Hamvas Endre érsekről készült titkosszolgálati jelentéseket adja közre. Nagyon érdekes kép bontakozik ki az iratok alapján. Minden lépését megfi­gyelték, minden cselekedeté­ről tudtak, ha maga írta volna meg az élettörténetét, az sem lehetne ennél alaposabb. Azok közé tartozott, akik az állam­mal való együttműködés lehe­tőségeit keresték, de a nehéz körülmények között is az egy­ház megmaradásáért munkál­kodtak, hogy azzal elkerüljék a nagyobb veszélyeket. Mind­ezt lelkiismeretesen és Róma iránti hűséggel tették. Ebből is látszik, nem fogalmazhatunk meg sommás ítéleteket az egyik vagy a másik útról, és legfőképpen konkrét embe­rekről.

Azok a szerzetesek, az egy­háznak az a része, amely az il­legalitást volt kénytelen választani, hősiesen vállalta an­nak következményeit. De azok, akik a modus vivendi megteremtésére törekedtek – nem a karrierista békepapok­ra gondolok – a maguk adottságai és lehetőségei között ugyancsak egyházias lelkülettel tevékenykedtek.

Hamvas érsek könyvét ol­vasva azt látom, egyetlen fő célja volt: elmenni, ameddig lehet, nehogy olyan papi cso­portok kerüljenek hatalomra az országban, amelyek a Ró­mától való elszakadást is vál­lalták volna. Más országokban, ahol az egyház jobban kettészakadt földalatti egyházra és a hatalom számára elfogadható egy­házra, ott a földalatti egyház tagjai részéről a vértanúság határozottabb szándéka mu­tatkozott meg, és a hívő em­bereket is nagyobb kitartásra segítette. Azt is látni kell azonban, hogy ez sem volt problémamentes.

– Csehszlovákiára gondol például püspök atya?

– Nem csak Csehszlovákiá­ra. A rendszerváltás után a ke­let-európai egyházak új kihívásokkal találkoztak. Hogy egyszerűen fogalmazzak, nem lett könnyebb a helyzetük, a módszerek változtak, de a cé­lok nagyjából hasonlóak ma­radtak. Kiszorítani az egyházat, illetve a vallásos gondol­kodást az emberek életéből. És ezt a küzdelmet meg kel­lett és kell vívnia minden egy­háznak a „szabadságban” is, függetlenül attól, hogy az elnyomás éveiben több vagy kevesebb hősiességet tanúsítot­tak hívei vagy vezetői. Nehéz tehát ítéletet mondani. Nem is ítéletet kell mondani, inkább tanulni a történelemből.

– Püspök atyának volt-e valamiféle ütközése a fönnálló hatalommal?

– Igen, amikor kikerültem a központi szemináriumból, majd némi kihagyással az egri szemináriumban folytattam tanulmányaimat. A Pesten szerzett „élményeim” segítet­tek abban, hogy reálisan gon­dolkodjam a helyzetünkről. A békapapokról megvolt a véleményem, ők is mindig gyanakodva figyeltek. Arra azonban ügyeltem, hogy ne találjanak rajtam fogódzópontot, amivel a maguk oldalára állíthatná­nak.

– Azt nyilatkozta valahol: „nem voltam törtető típus.” Másutt pe­dig: „Mindig azt mérlegeltem, mit tehetek papként, nem pedig azt, mit kaphatok papként.”

– Mit értek ezen? Pap akar­tam lenni, és amióta pap lettem, az a leg­főbb mozgatóm, hogy hivatásomnak, amennyire tőlem telik, jól megfeleljek. A helyek és a körülmények eb­ben másodlagos sze­repet töltöttek be. Püs­pökké szentelésem előtt lelkigyakorlatot végeztem. Azzal a kérdéssel vívódtam, szabad-e nekem elvál­lalni ezt, meg tudok-e felelni? A lelkigyakor­lat vezetője kategori­kus választ adott: „A papszentelés előtt a te felelősséged volt, hogy vállalod-e vagy nem. Attól kezdve az elöljáróid felelőssége, hogy milyen feladatot bíznak rád.” Papi éle­tem során sok helyen megfor­dultam, és minőségükben is különböző feladatokat kap­tam, volt amelyik könnyebb­nek és volt, amelyik nehe­zebbnek bizonyult. Fiatal pap­ként ragadta meg a figyelmemet Váci Mihály költő egyik sora: „Itt kell a napok hordalé­kából / kimosni életem ma­roknyi aranyát.” (Ezt! Itt! Most!) Ő a költői felelősségre értette, én a papi hivatásomra. Így igyekeztem fogadni a ka­pott feladatokat, és megfelelni azoknak.

– Szemináriumi elöljáróként és fő­pásztorként hogyan vélekedik a mai fiatalabb papi nemzedékek­ről?

– Mások az ő indíttatásaik, másként közelítik meg a dol­gokat. Rosszabb vagy jobb egyik vagy másik nemzedék? Nem gondolom. A papneve­lés és az egyházi gondolkodá­sunk problémáját abban lá­tom, hogy nem tudjuk igazán vonzónak bemutatni a hiva­tást (ez más hivatásoknál is így van), a jó szándékú, de bizonytalan indíttatású fiatalo­kat pedig nem sikerül jól fel­készíteni a papi életre. Ez az­tán tanácstalansághoz vezet.

– Hogyan látja az országban a val­lási élet változását?

– Káplán koromban külön­böző településeken szolgál­tam. Találkoztam a hagyományos vallásosság eltérő típusa­ival. Volt olyan helység, ahol a közömbösség volt a „hagyo­mány”, és akadt olyan is, ahol mélyen éltek a vallásos szoká­sok, s ezek összetartották a kö­zösséget. Az ilyen típusú vallásosságot a család, a közösség, az egymást követő nemzedékek adták tovább. A kommunista rendszer ezt a folyto­nosságot tette tönkre, és nem csak a vallási hagyományok terüle­tén. A fiatalabb nemze­dékeket szembeállítot­ták az előzőekkel. Így aztán könnyebb volt őket a vallásos hagyo­mányokkal is szembe­fordítani. Ennek lehet­nek pozitív következ­ményei is. Új kezdetre, tisztább és személye­sebb vallásgyakorlásra ad lehetőséget. Ehhez azonban sok segítségre van szükség, amit vi­szont nem mindig tud­tunk megadni.

– Püspök úr, Magyaror­szágot missziós terület­nek tekintik ma már. Újraevangelizálásra van szükség?

– Nem lehet a múlt­ra hagyatkozni, újra kell vetni. Csakhogy ennek meg kell találni a módját. Olyan ez, mint az elhasznált épület, amelyet felújí­tanak. Nem jelenti azt, hogy mindent le kell bontani és ki kell dob­ni.

Ugyanakkor látjuk, a fiatalság egy része közömbös, nem tud mit kezdeni a saját éle­tével. De ott vannak – még ha kisebbségben is – azok, akik komo­lyan tovább akarják vinni az értékeket és a hagyományo­kat. Ebből nőhet ki valami a jövőben. Amikor Debrecenbe kerül­tem, meghívtak egy reformá­tus ünnepségre. Szabó Magda írónő volt a református egy­ház világi főgondnoka. Az elején külön is köszöntött mint debreceni „katolikus püspököt”. Azt mondta: „Ne féljen püspök úr Debrecen­ben, mert a kisebbségben min­dig erő van. Az ilyen helyzet alaposabb és fegyelmezettebb mun­kára kényszeríti az embert.” Hiszek ab­ban, hogy az egyre szaporodó egyházi is­kolákból és a tudato­san építkező keresz­tény családokból élet­képes ifjúság nő fel.

– Ön a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye első püspöke. Mi az, amit sikerült elérnie, hiszen az alapoktól kellett kezdeni a püspökség megszervezését.

– Az egyik fontos feladatomnak tekin­tettem a plébániai rendszer átalakítását. A katolikus hívők sok településen, szétszórva élnek. Egy-egy közösség kis létszá­mú. A plébániai rendszer ak­kor alakult ki, amikor még na­gyobb létszámban voltak pa­pok. Hozzá kellett igazítani a rendszert a konkrét valóság­hoz.

Fölmértük, hány plébániát tarthatunk fönn, ahová papot is tudunk küldeni. Mintegy ötven plébániai központot hoztunk létre, és ezekhez ren­deztük a kisebb településeket. Így arányos és jobban ellátha­tó egységek jöttek létre. Világi munkatársakat (ako­litusokat) képeztünk, akik se­gítenek a papoknak a liturgi­kus és más egyéb szolgálat­ban. Nyolcvan aktív papunk van, s mintegy nyolcvan akolitus működik. Ezen kívül körülbelül száztíz hitoktató segíti a lelkipásztori munkát.

Jól működnek az iskoláink. Nem vettünk át túl sok neve­lési-oktatási intézményt, in­kább a minőségi színvonal emelésére törekedtünk. S az­tán a rengeteg építkezés. Huszonegy év alatt huszonöt kisebb-nagyobb új templomot szenteltünk fel az egy­házmegyében. Ez persze csak a munka materiális része. Úgy szoktam fogalmazni, hogy bár hátrányos helyzet­ből indultunk, húsz év alatt sikerült felzárkóznunk a többi egyházmegyéhez a lelkipász­tori szolgálat minősége és a papi összetartozás vonatko­zásában. Már van sajátos arca, lelkülete egyházmegyénk­nek.

– A katolikusok kisebbségben van­nak, ugyanakkor jelentős a ci­gány lakosság számaránya. Ez újabb feladatokkal szembesít.

– Be kell vallanom, látvá­nyos eredményekről nem tu­dok beszámolni. A területün­kön élő, cigány származású honfitársaink vegyesen vallják magukat római katolikusnak, görögkatolikusnak vagy refor­mátusnak, de egyre többen vannak, akik ennek már nem tulajdonítanak jelentőséget.

Sok helyütt próbálkozunk a cigánypasztorációval, de még messze nem tudnék je­lentős eredményekről hírt ad­ni. Nem csak adományok to­vábbításáról van szó. Ebben egyébként a Karitász és a helyi csoportok sokat segítenek. De fontosabb az együttélés kultú­rájának fejlesztése. Ez könnyebben megy olyan helye­ken, ahol hosszabb ideje élnek egymás mellett cigányok és nem cigányok. Azokkal van több baj, akiknek nincs helyi „identitásuk”.

– Hetvenötödik születésnapja táján nyilván végez valamilyen szám­vetést. Hogyan összegezné ezt?

– Ha azt nézem, mi min­dent kellett volna megten­nem, akkor bizony szegényes a leltár. Ha ellenben arra gon­dolok, hogy életem különböző szakaszaiban lelkipásztor­ként, papnevelőként, püspök­ként hogyan végeztem a dolgomat, talán nem kell szégyenkeznem.

Nem indultam világmeg­váltó gondolatokkal a papi szolgálatnak, a körülmények nem is adtak erre lehetőséget (1963-ban szenteltek pappá). Ott igyekeztem helyt állni, ahová a Gondviselés állított. (Megjegyzem: az emberi té­nyezőkből is Isten irányítását igyekeztem kiolvasni.) Most is ez ad nyugalmat és békessé­get a jövőmet illetően, amikor elérkezett a nyugdíjba vonu­lás ideje. A „szolgálat” folyta­tódik, csak a körülményei (díszletei) változnak meg.

Elmer István/Új Ember

Fotó: Cser István

Magyar Kurír