A 19. századi spanyol egyház talán legnagyobb személyisége volt. A kubai Santiago érsekeként vált ismertté, azonban Sallentben (Spanyolország – Katalónia) született 1807-ben. Édesanyját korán elvesztette. Már gyermekkorában pap szeretett volna lenni, de családi helyzete miatt ez szinte lehetetlennek tűnt. Édesapja textilgyárában kellett dolgoznia, és nem szokványos tehetsége is volt ehhez a munkához: textilmintáit sokan értékelték, akár a gyár igazgatója is lehetett volna belőle. Ám ő emellett esti latin kurzusokra járt, és azt kereste, hogyan követhetné Isten hívó szavát.

Először karthauzi szerzetes akart lenni, majd 1829-ben mégis egyházmegyei szemináriumba lépett, 1835-ben pedig pappá szentelték. Mivel azonban Spanyolországban akkor papfölösleg volt, Rómába ment, a jezsuitáknál próbálkozott, de egészségi okok miatt abba kellett hagynia a noviciátust. Visszament Spanyolországba, ahol ekkorra a politikai helyzet már válságos volt. Először plébánosként működött, missziós képességeire fölfigyelve azonban függetlenítették, és belső misszióval bízták meg. Nem csak prédikációi, hanem könyvei, missziós kiadványai is népszerűek voltak (több mint 150-et adott ki), és hatásukra sokan megtértek. Lelkipásztori munkája nagy hatással volt a népre, ezért nem nézték jó szemmel. Biztonsága érdekében 1848-ban a Kanári-szigetekre küldték. Egy év múlva hazatért, és a vichi papi szemináriumban 1849-ben megalapította a ma is sokrétű missziós munkát kifejtő ún. claretinus missziós szerzeteseket (Mária Szeplőtlen Szívének Missziós Társasága). 1850 és 1857 között Kuba érseke lett II. Izabella királynő parancsára. Itt hatalmas munka várt rá, újra kellett szerveznie és élesztenie a kubai egyházat, a hitéletet, a hívek erkölcsi érzékét és életét. Mindezt nagy buzgósággal végezte, látogatta a plébániákat, prédikált. Hatására itt is sokan megtértek, ezért sok ellenfelet szerzett magának különösen azon férfiak körében, akiknek felesége megtért, és nem fogadta el többé férjük kicsapongó életvitelét. Még merényletet is el kellett szenvednie, súlyos sérüléséből azonban cso­­dálatos módon meggyógyult.

1857-ban Izabella királynő visszahívja Madridba, és felkéri, hogy udvari gyóntatója és tanácsadója legyen. Az ő hatására – persze nem kis harcok árán – javul az udvar erkölcsi élete, a királynőt minden útjára elkíséri, és prédikál, megtérésre buzdítja a híveket. Hasonló hatást vált ki ezzel a korabeli Spanyolországban, mint Kubában: az anarchisták egyáltalán nem örülnek ennek… 1868-ban aztán a Joan Prim vezette forradalmárok leteszik a trónról a királynőt, vele együtt kell menekülnie Franciaországba, ahol – betegsége ellenére – a spanyol misszió gondozását vállalta fel, ám itt is letartóztatását kérte a spanyol állam, ezért a fontfroide-i ciszterci monostorba menekült, ahol egy év múlva (1870) meghalt. XI. Piusz avatta boldoggá 1934-ben, XII. Piusz pedig szentté 1950-ben.

Claret Szent Antal lelkiségének sajátos vonása a gyermekkorától benne élő örök élet utáni vágy, illetve az örök szenvedéstől való megmenekülés vágya, valamint a bűnös és a bármilyen szükséget szenvedő emberrel való együttérzés.  Ezzel függ össze ren­díthetet­len lelkipásztori küldetéstudata is. Önéletrajzában fogalmazza meg egész életének és lelkiségének lényegét: az isteni kegyelem ihletésére és kíséretében arra szentelte az életét, hogy lelkeket mentsen meg a kárhozattól.

Összeállította Farmati Anna