Ludovico Mazzanti: Copertinói Szent József levitációja
a loretói búcsújáróhelyen (1754)

Amikor József meghalt, egész Európában ismerték a nevét, pedig nem alapított új rendet, nem írt egyetlen könyvet sem, nem kezdett új lelkipásztori módszereket. Nemcsak képtelen volt arra, hogy politikai és tudományos okossággal belekapcsolódjon az Egyháznak a kezdődő felvilágosodással és az állami abszolutizmussal folytatott vitájába, hanem hiányzott belőle az a gyakorlatiasság is, amelyet egy kolostori tisztség viselése megkíván.

Halála után a minoriták rendfőnöke megbízást adott rendtársainak: írják meg József atya életét. „Stílusa legyen egyszerű, világos és szerény, hasonló József atya boldog lelkéhez. Nem akarom, hogy frázisok legyenek beleszőve, vagy hogy a kifejezés előkelőségét keressék benne. Azt sem akarom, hogy Isten szolgáját, akiről szó van, dicsőítsék.”

József az itáliai Copertinóban született 1603. június 17-én. Apja jó ember volt, de nem értett sem a pénz, sem a birtok kezeléséhez. Amikor várandós felesége látta, hogy megint jön a végrehajtó, az istállóba menekült, ott hozta a világra Józsefet. Az anyát komoly, kemény nőnek mutatják be. József elsősorban hevességét illetően hasonlított hozzá: egyszer késsel támadt valakire, azért anyja egész éjszakára kizárta a házból, miután összetört rajta egy botot.

Józsefnek különleges képesség adatott, már gyermekkorában misztikus tapasztalatokat szerzett – teljesen magába merült és érzéketlenné vált minden iránt, ami körülötte zajlott. Ez az állapot csakhamar valódi eksztázissá fokozódott. Meglehetős bizonyossággal tanúsították akik ismerték, hogy 7-8 évesen „önkívületbe” esett, s teljesen megragadták belső élményei, mégpedig zenével kapcsolatban. Ezért kapta társaitól a „tátott szájú” gúnynevet.

Hozzájárult mindezekhez, hogy nyolc éves korától tizennégy éves koráig betegségek választották el a külvilágtól és pajtásaitól. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy befelé fordulása tovább erősödjön, belső élményeinek elhatalmasodása a magányos szemlélődő élet felé fordította.

Kolostorba akart lépni, tizenhét évesen fel is vették a kapucinusok laikus testvérnek. Gyenge egészsége és a kolostori munkákban való használhatatlansága miatt azonban nyolc hónap múlva elbocsátották. Ahogy maga elbeszélte, úgy tűnt neki, mintha akkor a szerzetesruhával együtt az eleven bőrét is lehúzták volna róla. Ezután azonban, nagy örömére, szolgaként felvette egy minorita kolostor. Itt megtanult olvasni és írni, s végül becsületessége és jámborsága hatására felvették a rendbe is. 1628-ban pappá szentelték.

A Copertino közelében lévő Santa Maria de Grottella kolostorba osztották be. Külső élete és szolgálata éppen olyan egyszerű volt, mint azelőtt; belső világossága, egyszerű és erős lelkének fénye azonban nem maradhatott elrejtve. A bűnösök kedvet nyertek a jóra, a zaklatottak békét, az elnyomottak örömet, a szenvedők vigasztalást és segítséget kaptak tőle. Belső élete különösen eksztázisokban nyilvánult meg, lelkét egyszerűen lenyűgözte Isten nagysága és szeretete. Szellemi képességeit magához ragadta Isten és kikapcsolódtak érzékszervei, emellett sokszor és hosszasan levitált is. Számos szemtanú látta őt a föld felett lebegni vagy repülni. Egyszer egy kolostorban egy festmény volt rá olyan hatással, hogy amikor elment mellette, felrepült a Megfeszített képéhez, és mintha szoborként odaerősítették volna, hosszú ideig ott maradt. Máskor mise közben emelkedett föl 30–50 cm magasságba és merült el teljesen a misztérium szemlélésében. Az is megtörtént, hogy társával belépett egy templomba, s az ének hallatára fölemelkedett, de magával ragadta társát is és előrerepült vele a tabernákulumhoz. 

Copertinói Szent József levitál
(18. századi ábrázolás)

E rendkívüliség vonzotta a jámbor és kíváncsi embereket, a nép és a nemesség Maria de Grottellába indult, hogy láthassák József atyát, rendi elöljárója pedig misszionáriusként küldte az egész tartományba. Józsefet aztán az inkvizíció kivizsgálás végett Nápolyba idézte. Itt azonban semmiféle hamisságot nem tudtak megállapítani róla. Mégis át kellett települnie egy olyan kolostorba, ahol rejtetten élhetett. 1639-ben rendi atyja, Szent Ferenc városába került, és tizennégy évig maradt Assisiben.

Megtörtént, hogy szerzetestársai reggel félholtan találták Józsefet a templomban, ahol éjszakai imádságát végezte és a sátánnal viaskodott, akinek ijesztő alakját gyakran testileg is látta. A gonosz sötét szakadékát azért tapasztalta meg olyan erősen, mert a másik oldalon rendkívül erősen élte át Isten hatalmas világosságát. Elég volt számára, ha Jézusról, Máriáról vagy a mennyországról hallott, és hatalmas sóhajtással máris eksztázisba esett. Ezután már nem érzett semmit. Ő maga mondta: „A lélek királynőhöz hasonlít, akinek a testi érzékek a szolgálói. Ha a lélek a király lakába lép, az érzékek kívül maradnak, és semmiféle inger sem mozgatja meg őket. Maga a lélek pedig teljesen Teremtője birtokába kerülve nyugszik.” Legerősebb élménye volt mindennap a szentmise. Közben minduntalan eksztázisba esett, úgyhogy szentmiséje esetleg öt óra hosszáig is tartott. 

József számára mindez nem fantáziájának játéka volt, hanem annak közelségéből fakadt, Akit szeretett. Ő maga tette fel magának a kérdéseket: Miért szomorkodom Jézus halála miatt, amely mégiscsak nagyon rég történt? Miért tölt el szorongással a gyermek Jézus szemlélése, hiszen sok ideje annak, hogy Jézus gyermek volt? Az Úr maga válaszolt neki lelkében: „Egykor keresztre feszítettek, és meghaltam az emberekért; készségem azonban, hogy meghaljak érted, örökre megmarad. Egykor gyermek voltam; a szeretetben pedig mindig is az vagyok. Ha valaki gyermekként akar látni, gyermekként talál meg; ha megfeszítettként, megfeszítettként talál rám, vagy megostorozottként vagy más alakban mutatom meg magam neki. Szeretetem ugyanis olyan formában jelenik meg, amelyben az emberek emlékeznek rám és szemlélnek engem.”

József igazi élete – mint az összes szenté – az istenszeretetben állt. Lelke olyan dolgok iránt volt érzékeny, amelyeket mi észre sem veszünk. Távolból megérezte a veszélyt, amelybe egy rendtársa utazása során került, tudott a pápa haláláról is, még mielőtt bármiféle hír érkezett volna róla. Aki találkozott vele, annak készen kellett lennie arra, hogy belelát a lelkébe. Némely embereket, akiknek lelkét bűn csúfította el, József olyan torznak látott, hogy sem jelenlétüket, sem beszédjüket nem tudta elviselni.

Korának nyugtalansága közepette József világosságot és erőt sugárzott. Bíborosok, püspökök, fejedelmek keresték fel, vagy ajánlották magukat imájába. Mindig szegények és segítséget keresők vették körül. Rendi elöljáróinak mindez gondokat is jelentett. Az ilyen rendkívüli ember, mint József nemcsak áldás környezete számára, hanem teher is. Az inkvizíció még élesebben figyelte a különös jelenségeket és 1653 júliusában újra beavatkozott. Józsefet megfigyelés végett a pietrarubbiai kapucinus kolostorba vitték Assisiből és elzárták a külvilágtól. Ott-tartózkodásának híre azonban gyorsan elterjedt, s miséje alatt csakhamar összegyűlt a nép a templom előtt. Átküldték ezért Fossombrone nehezen hozzáférhető kapucinus kolostorába. Végül a minoriták VII. Sándor pápához fordultak, hogy József visszatérhessen egyik kolostorukba. A pápa hozzájárult, átvitelének azonban titokban kellett végbemennie. Éjjel vitték az Ancona tartományban lévő Osimo minorita kolostorába. Ott élt ettől kezdve elrejtve és a rendtársaitól elválasztva, gyakori eksztatikus egyesülésben Istennel.

Amikor 1663 elején beteg lett, cellájában felállítottak egy kis orgonát; az orgonista játszott neki, ő pedig énekelt hozzá, és a többieket is arra szólította fel, hogy énekeljenek vele együtt. „A szamár kezd a hegyre felkapaszkodni” – mondta tréfálkozva, amikor érezte, hogy közeledik a halál. Szenvedési közepette ezeket mondta: „A kéreg nem akar leválni a fáról.”„Borzalmas ez az átmenet.” Utolsó napjaiban eksztázisban feküdt, belső tűz emésztette és így énekelt: „Lelkem, szeress, szeress!” 1663. szeptember 18-án halt meg rendtársai körében. A nép ezt mondogatta: „A szent atya meghalt.”

1753-ban boldoggá, 1767. július 16-án pedig szentté avatták.

Forrás
Diós István: A szentek élete

Magyar Kurír
(bh)