Sokáig magamban jártam fizikai létem hatalmas erdejét, igazságnak vélt különféle vélemények, tanítások csúszós tárnáiba ereszkedtem le, tarka, első látásra tetszetős, de sehova nem vezető emberi okoskodások szirtfalára kapaszkodtam zihálva!

Mentem, de magányos voltam, és a hozzám hasonló bukdácsoló társaimba kapaszkodtam! Én tőlük, ők tőlem várták el a biztos, határozott utat. A sodródó falevél a sodródó levélnek társa lehet, de biztos támasza soha, mert igazából mindannyian ugyanannak a múló létnek csúszós jegén állunk! Félszeg zavarunkat leplezve, néha buta vicceket gyártottunk, sokat kacagtunk, máskor meg egymást okolva veszekedtünk.

Minden könyvet kinyitottam, olvastam az egymásnak homlokegyenesen ellentmondó tanításokat, nagy elhatározásokat tettem, keményen meneteltem hol erre, hol arra a fojtogató, csatakos magányban! Az út egy végtelen kásás köd volt, melyben lépted nyomot sem hagy, s így nem tudhatod, hogy jössz, vagy mész, s így azt sem tudhatod, hogy mint megszaladt lemezen a tű, nem csak körbe-körbe jársz-e értelmetlenül.

Nehezen értettem meg, hogy nekem nem a társaimba kell kapaszkodnom, mert ők is csupán szél kergette törékeny hópelyhek, hanem valaki nálunknál erősebbe, aki önmagában létezik! Talán édesapám sírjánál éreztem meg először, hogy nem vagyok egyedül. Gyermeki alázattal imádkoztam, és lelkem mélyén szelíd bátorítást éreztem, hogy apám porladó kezétől vezetve kezemet Mennyei Atyám kezébe tegyem. Ültem magányosan a sír mellett, és valami olyat éreztem, mind mikor a barlangban eltévedt ember egy ismeretlen járatba betérve megérzi a friss levegő fuvallatát, fényt még nem lát, de már tudja, hogy szabadba vezető járathoz ért.

A botladozó, félénk ember Istenhez vezető útja csodálatos, igazából nem lenne több, mint egy határozott mozdulat, mellyel feltépi a Teremtő előtt az ajtót, de ez csak a bátor lelkek ajándéka. Én sokáig félszegen füleltem, próbáltam leskelődni bezárkózott létem ajtaján, hallgattam a csendben az egyre hangosabb kopogtatást. Most már tudom, hogy élő hitünk két erős karja, Teremtőnk drága ajándéka mindannyiunknak megadatott, de azt is tudom, ahogyan a látás csodájától is megfoszthat lezárt szemhéjunk, ugyanígy bizalmatlanságunk, félelmünk hitünket lebéníthatja! Az istenkereső ember sokszor félszegen tipeg, majd az ég felé félénken kitárja hitének karjait, és ilyenkor megtapasztalja Teremtőjének feléje nyúló, semmivel össze nem téveszthető erejét, életet adó drága érintését, kezének biztos fogását! Maréknyi porból született lényed kicsinységének tudatával úgy állsz Istened elé, mintha nem is volnál, de Ő, akinél nincs első és utolsó vendég, végtelen jósággal fordul feléd, tekintete átölel, ismeri legbenső lényedet, és te is tudod, hogy tudja, hogy bár kusza a léted, téged ott legbelülről mostanig is csak Ő vezetett!

Mint ki a nyirkos pincében feláll, és kimegy a fényre, érzi, hogy nem kell neki az egész lényét beragyogó napot kiengesztelnie, hisz áldott sugarak mostanig is áradtak, egyszerűen neki azt a néhány lépést kellett megtennie az áldott fény felé!

Csak vagy, és az égi fény, Isten életet adó, áldó jelenléte beragyog, semmit nem teszel, és mégis számodra minden olyan egyszerű, minden olyan világossá válik! A napfény jótékony melegeként átjáró isteni jelenlét békével, örömmel, fénnyel tölt el. Semmi sem változik, nem leszel se tökéletes, se szent, érzed, hogy továbbra is lehúznak a gyarlóságaid, de azt is érzed, hogy erősen fogják a kezedet, s neked jó gyermeki bizalommal elindulni Mennyei Atyád oldalán.

Az elején csodálod az Ő végtelen jóságát, szeretetét, hatalmas, világot formáló erejét, majd egyszer szelíden rád néz, huncutul kacsint, és kezedbe helyezi szép világunk egy kis morzsáját, hogy te is gondos apaként törődj vele, formáld és neveld a rád bízottakat! Azt akarja, hogy pajkos gyermekként kirándulj a tieiddel, kacagj a hógolyózást lezáró, vakációs csendet széttörő párnaháborúban. Igen, Teremtőd azt szeretné, hogy pajkos gyermeki jókedvedet megőrizve, csodákat téve élj, éltess és élvezd szeretteiddel Teremtőd drága ajándékait. Létedet, ahogyan éji csendes pihenésből ébredve munkába fogod, s majd este fáradtan újból ágyba zuhansz, ugyanúgy az imádság csendjében, Vele mindent átbeszélve állj fel, indulj el, és teremts, alkoss, gyarapítsd szép világunkat, majd elcsendesedve, figyelő, fáradt arcodat fordítsd Istened felé!

Te nem a félelem bénító lelkét kaptad, hanem Teremtő Atyád arcának szép vonásait! Bár mindig érzed kicsinységedet, mégis tudnod kell, hogy a világunkat bölcsen, erővel, örömmel továbbteremtő nagy Isten áldott gyermeke vagy, s mint minden atyának, Istenünknek is egyetlen célja van: szeretne boldognak látni tégedet és családodat!

Szeretettel,
Csaba testvér

Magyar Kurír