Az egyház mint közösség, mely befogadja, megerősíti és közösséggé formálja a családokat – Erdő Péter ezt a célt az októberi püspöki szinódus egyik fő üzeneteként és iránymutatásaként mutatta be a káposztásmegyeri plébánián tartott elsőszombati rózsafüzéren november 7-én.

Vajon megélhető ez a plébánián, s ha igen, hogyan? – vetődött fel a kérdés.

Nincs könnyű dolga egy házaspárnak, ha nem tartozik valamilyen nagy megújulási vagy családmozgalomhoz, és kisközösségben szeretné aktívan megélni a házasság szentségét és a családok közösségét.

Évekkel ezelőtt mutatkozott meg ez az igény a káposztásmegyeri Szentháromság-plébániához tartozó fiatal családok életében, akiknek napról napra meg kellett érezniük, hogy minden szétválaszt, minden a házasság ellen szól, ezért kőkeményen építkezniük kell, napról napra, ha házaspárként életben szeretnének maradni. Életben, melyre a szentségek által hívva vagyunk.

De mit tehet néhány házaspár (jó sok kisgyerekkel és kevés találkozási lehetőséggel), akik érzik a hívást a közösségre? Plébánosuk ösztönzésére elkezdtek csoportokká szerveződni, és hónapról hónapra találkozni. Témában nem volt hiány: a házaspári kommunikáció, közös imádság, konfliktuskezelés, gyermeknevelés, hitre nevelés kimeríthetetlennek bizonyult, és az ehhez kapcsolódó tapasztalatmegosztások mindig olyan lelki többletet adtak, ami segítette a párokat a következő hónap során.

Nem voltak ugyan profi vezetőik, a megbízottakat a felelősség, a feladat érlelte meg arra, hogy összefogják a kis lelki közösségeket. Az igény pedig csak növekedett, egyre többen akartak csatlakozni, közösségben otthonra találni. Olyanok is, akik még nem érezték a hívást a plébániai katekézisre. Férjek csatlakoztak templomba járó feleségükhöz, nem hívők kísérték el társukat, más felekezethez tartozók csatlakoztak katolikus házastársukhoz, és élték meg jobban az egységüket ezekben a csoportokban.

A házaspárok vágytak arra, hogy ne különálló szigetként létezzenek, hanem a plébánia életébe szövődve az egész egyházhoz tartozzanak. Minden év elején egy-egy házascsoport elvállalt egy nagyobb szervezéssel járó feladatot: a különböző kiscsoportokat összefogó kirándulás, farsang, imaóra megszervezését, templomtakarítást, szentségimádás vezetését.

De felmerültek mindeközben a kérdések: Kire bízzák ezeket a csoportokat? Hogyan képezhetnek csoportvezetőket? Ki készüljön fel a témából?

Aztán arra gondoltak, mindenkit megkérnek, vállaljon az év folyamán egy témát, vezessen egy alkalmat. Azok is, akik kevésbé beszédesek, akik azelőtt nem csináltak ilyet, akik szívesebben maradtak volna „csupán” tagok. A kezdeményezés gyümölcsöt hozott, mindenki átélte, mit jelent a többieket mozgatni, motiválni, és építeni egy közösséget. A következő évben már közülük kerültek ki a csoportok vezetői, a csoportok maguk képezték, nevelték ki saját felelőseiket. A csatlakozás ugyanis folyamatos, évről évre öt-hat új párt tudnak így befogadni. Akadtak, akadnak természetesen olyanok is, akik lemorzsolódnak, akik nem találják meg a helyüket vagy az egymáshoz vezető utat, de vannak olyan házasságok, amelyek a csoport hatására maradtak egyben, és ennek köszönhetően újult meg a férj és feleség közötti kapcsolat.

Jelenleg hét csoportban ötvenhat házaspár találkozik havi rendszerességgel a káposztásmegyeri Szentháromság-plébánián. Néha túl nagy missziónak tűnik vállalni mindezt, de olyan út ez, amelyen csak előrefelé szabad haladni.

Fotó: Káposztásmegyeri Szentháromság-plébánia

Magyar Kurír