A magyar piaristák hármas jubileumot ünnepelnek: a rendalapítás 400., a rendalapító, Kalazanci Szent József szentté avatásának 250., és a pesti iskola alapításának 300. évfordulóját. Labancz Zsolttal, a Piarista Rend Magyar Tartományának elöljárójával beszélgettünk.

– Tartományfőnökként mit jelent Önnek a hármas jubileumot ünneplő emlékév?

– Tavaly november 27-én ott voltam a jubileumi év megnyitóján Rómában, ahol a szentmise főcelebránsa a szerzetesi kongregáció prefektusa, João Braz de Aviz bíboros volt, és velünk ünnepelt a Tanulmányi Intézetek Katolikus Nevelésügyi Kongregációja érsek-titkára, Angelo Vincenzo Zani is. Ott adódott lehetőségem arra, hogy lélekben is megérkezzem ehhez az ünnephez. Nagy hálát érzek a jubileumi évért. Óriási ajándék, hogy Kalazanci Szent József négyszáz évvel ezelőtt megalapította a rendünket, amely azóta is működik. Nemigen szoktuk hangoztatni, hogy a piarista az első olyan szerzetesrend, melyet az Egyház azért hozott létre, hogy neveléssel és oktatással foglalkozzon. Mi nem egyéb tevékenységeink mellett foglalkozunk a tanítással – amely része az Egyház pasztorális tevékenységének –, hanem kifejezetten ezért vagyunk.

Kalazanci Szent József és az Egyház részéről forradalmi tett volt, hogy a fiatalokkal való foglalkozásról, a nevelésről kimondták: ezen a területen is jelen van Isten, ezért szükséges, hogy ott legyenek a szerzetesek is. Gyakran elhangzik, hogy a pedagógushivatás nem könnyű. Soha nem is volt az, de ma a gyorsan változó társadalmi körülmények miatt egyre nagyobb teher nehezedik az iskolákra. Nemegyszer szociális vagy pszichés segítségnyújtásra is szükség van, ami korábban nem tartozott az iskola feladatai közé. Egy ilyen helyzetben különösen nagy erőt jelenthet a pedagógusok számára az a tudat, hogy hivatásuk és életük Istentől megáldott. Kalazanci József szentté avatására sem szokás különösebben nagy figyelmet fordítani. Természetesnek vesszük, hogy egy rendalapítót szentté avatnak, holott ez egyáltalán nincs mindig így. Kalazanciusról azonban az Egyház kimondta, hogy szent volt, s ez mindnyájunk számára megerősítő lehet: azt jelenti, hogy biztos talajra építkezhetünk. Keveset beszélünk arról is, hogy Kalazanci József ereklyéi között van kettő, amely különös jelentőséggel bír: a szent nyelve és szíve, amely máig épen maradt. Számomra nagyon kedves üzenet, hogy egy tanítással-neveléssel foglalkozó szerzetes papnak éppen ez a két testrésze az, ami ellenállt az enyészetnek. A nyelv a kommunikáció eszköze, a szív pedig a szereteté. Ez ugyancsak útmutatás lehet nekünk, pedagógusoknak: a szavainknak és a szívünknek mindig összhangban kell lenniük egymással.

– Kalazanci Szent József tekintélyes spanyol családból származott. Amikor harmincöt-harminchat évesen Rómába ment, egyházi karrierről álmodott, kanonok szeretett volna lenni, végül azonban létrehozta Európa első ingyenes iskoláját, és élete hátralevő több mint ötven évét a szegény gyerekek oktatásának-nevelésének szentelte.

– Nagyon izgalmas életút Kalazanci Szent Józsefé. Valóban egyházi karrierre készült, bíborosok társaságát kereste, és unokaöccsei nevelőjeként dolgozott, amikor Rómába érkezett. Mindig nyitott volt azonban a társadalmi valóságra. Sok vallásos társulatnak tagja volt. Akkoriban főtestvériségnek nevezték ezeket a jámbor, ugyanakkor szociálisan elkötelezett társaságokat. Kalazancius velük együtt látogatta a főváros különböző kerületeit, s ekkor szembesült azzal, hogy kétféle Róma létezik: az egyik az általa jól ismert előkelő, a másik pedig a szegénységtől szenvedő, elhagyatott. Ez a kétféle világ egymás közvetlen közelében élt. Az ellentmondásos társadalmi helyzettel szembesülve Kalazancius megértette, miféle küldetés teljesítésére hívja őt Isten. Mélyen átérezte, milyen óriási igazságtalanság, hogy csupán mert valaki szegény családba születik, eleve el van zárva a tudás és akár a hit megismerésének lehetőségétől. Számára nincs mód a társadalmi felemelkedésre, hiszen ahhoz az első lépcsőfok a megfelelő oktatás-nevelés lenne. Nem tudott belenyugodni ebbe. Engedte, hogy a társadalmi valóság megszólítsa őt, azon keresztül meghallotta Isten hangját, majd elindult, hogy változtasson az igazságtalan körülményeken. Az egyik külföldi rendtársunk írt egy nagyon érdekes tanulmányt, amelyben összevetette Kalazancius és Ferenc pápa gondolatait. Kalazanci Szent József elment a perifériára, a Trasteverére, a Tiberisen túli szegényvilágba, és ott találkozott Isten hívásával. Ferenc pápa még papként, majd Buenos Aires érsekeként ugyanezt tette.

– Kalazancius élete utolsó éveiben rengeteg támadásnak volt kitéve, igaztalanul vádolták. X. Ince pápa lényegében fel is oszlatta a piarista rendet, amely az alapító 1648-ban bekövetkezett halálakor sem működött. Kalazanci József azonban mindvégig megőrizte az Istenbe és Mária közbenjárásába vetett hitét.

– Életének utolsó szakasza valóban nagyon nehéz volt. Kalazancius nem akart közösségalapító lenni, inkább más közösségekre igyekezett rábízni az iskolát. Végül azonban belátta, hogy a jövő érdekében szükség van a rendalapításra. Egy ideig minden a lehető legjobban alakult, de aztán jöttek a támadások, és ellenfelei végül azt is elérték, hogy leváltsák őt a generálisi tisztségéről. Nagy türelemmel viselte ezeket a megpróbáltatásokat. Ahogyan Jézus végigjárta a keresztutat, úgy Kalazancius is megélte lelkében a teljes belső elszegényedést, a kenózis, az önkiüresítés útját járva. Halála előtt született meg az a pápai döntés, amely a szerzetesrendünket egyházmegyei közösséggé fokozta le. Ez azt jelentette, hogy a szerzetesek nem oktathattak növendékeket, s ezzel lényegében halálra ítélték a rendet. Kalazancius mindezt óriási hittel és méltósággal fogadta, pedig súlyos tragédiaként élhette meg, hogy amiért oly sokat küzdött, amiért mindenét odaadta, az széthullani látszott. Halálakor a rend valóban a végleges megszűnés felé tartott, ám ő mindvégig csodálatra méltó hittel és bizalommal fordult Isten felé. Ezért is nevezzük őt a „keresztény Jóbnak”. Meggyőződéssel vallotta: ha ez a kezdeményezés valóban Istentől való, akkor az Úr úgyis megadja majd, hogy a rend újjáéledjen. És így is történt: halála után nyolc évvel, 1656-ban VII. Sándor pápa visszaállította a kongregációt, majd 1669-ben IX. Kelemen ismét teljes jogú szerzetesrenddé tette a kegyes iskolák rendjét.

– Mivel magyarázható, hogy Kalazancius iskolaalapító kezdeményezése annyi ellenállásba ütközött?

– Látnunk kell, hogy amit Kalazanci József tett, az forradalmi lépésnek számított, hiszen megnyitotta a társadalmi mobilitás útját. Ha ugyanis a szegények megfelelő oktatáshoz jutnak, akkor előbb-utóbb bekerülhetnek a vezető rétegbe. Ez nem tetszett az akkori elitnek. Kalazancius elképzelése szerint az iskolának kiemelt társadalmi feladatot kell teljesítenie. A jövő társadalmát ugyanis azok a fiatalok alakítják majd, akiket ma nevelünk. Az iskola tehát az ő felfogásában nem egyszerűen a tudás átadásának helye, hanem a társadalmi tudat formálásának intézménye. A legelső kérdés az, hogy milyen társadalmat szeretnénk építeni, milyen jövőt képzelünk el, és miként tudjuk segíteni a diákjainkat abban, hogy ők a mainál jobb társadalmat építsenek. Kalazancius oktatói-nevelői tevékenysége felhívja a figyelmünket arra, hogy az iskoláról való teljesebb gondolkodás érdekében szükség van erre a társadalmi nézőpontra.

– Négyszáz év után is sokat beszélnek a szakemberek arról, hogy a szegény, leszakadó rétegeket csak a tanulás révén lehet felemelni. Ennyire nem változott volna semmi ezen a téren?

– Kalazanci Szent József nem csupán az egyházi, de a világi pedagógia történetének is rendkívül jelentős alakja. Ösztönösen ráérzett arra, mennyire fontos az iskola és a társadalom viszonya. A szegénység, egyes társadalmi rétegek leszakadása vagy ennek veszélye napjainkban is súlyos problémát jelent. Sajnos a mai oktatási rendszer – gyakran tapasztaljuk – alapvetően szegregál, nem tud mit kezdeni azzal, hogy vannak lemaradó gyerekek, akiket nem képes integrálni az oktatásba. A sátoraljaújhelyi tanodánkban például a gyerekek számára komoly nehézséget jelent az írás-olvasás, gyakran odáig sem jutnak el, hogy megértsék, mi a feladat. Eleve kódolva van, hogy sikertelenek lesznek az iskolai munkában. Számukra másféle képzésre van szükség, és csak a lassabb haladás vezethet eredményre. Szociális, pszichés segítségre is szükségük van. A jelenlegi oktatási keretek rugalmatlanok, ezért alkalmatlanok az ilyen helyzetek kezelésére. A változtatáshoz újra kellene gondolnunk az egész oktatási rendszert, sokkal nagyobb kreativitásra volna szükség.

– Kalazanci Szent József a szegény gyerekek számára hozott létre iskolákat. Ma viszont gyakran elhangzik a vád, hogy az egyházi iskolák elitet képeznek.

– Ez így nem igaz, bár tény, hogy az egyházi iskolák egy részébe inkább a jobb képességű gyerekek járnak. Azt is látni kell azonban, hogy napjainkban, amikor az egyházmegyék is elköteleződtek az oktatás mellett, számos hátrányos helyzetű településen tartanak fenn iskolát, ami valódi társadalmi misszió. Ezeken a területeken szó sincs elitiskolákról, sőt… A piarista iskola sem elitiskola abban az értelemben, hogy lefölözné a társadalom felső rétegét. Sokfelé jelen vagyunk az országban, és sokféle társadalmi háttérből érkeznek a diákjaink. Ebből a szempontból hasonló a helyzetünk, mint Kalazancius idejében volt. Kezdetben csak a szegények jártak a piarista iskolákba, később azonban a nemesek is beadták a gyerekeiket, mert a rendnek jól működő intézményei voltak. Valaki úgy fogalmazott ezzel kapcsolatban, hogy a gazdagok iskolájában nincs helye a szegénynek, de a szegények iskolájában van helye a gazdagnak is. Ebben az értelemben a hazai piarista iskolák a társadalmi integráció intézményei.

– Kalazancius azt kérte a társaitól, hogy legyenek elkötelezettek kulturális és spirituális téren egyaránt. Mennyire lehet ezt megvalósítani a mai pluralista, hittől elszakadt világban?

– A körülményeket soha nem okolhatjuk azért, ha nem tesszük meg azt, amit megtehetnénk. Mindig megvan a lehetőségünk arra, hogy elmélyüljünk az Istennel való személyes kapcsolatunkban, és arra is, hogy kulturálisan képezzük magunkat. Világunk sokszínű, és az iskolában is ezzel a sokszínűséggel találkozunk. Hívő embernek lenni nem azt jelenti, hogy elszakadunk a valóságtól, hanem azt, hogy tisztelettel tudunk tekinteni a valóságra, és az értéket keressük a tőlünk távol lévő eseményekben, jelenségekben is.

– 1617-ben, a rend alapításakor a kereszténység meghatározó szerepet töltött be a társadalomban, ma viszont egyre inkább háttérbe szorul. Mi lehet egy ilyen világban a piaristák küldetése?

– Kalazancius rendkívül fontosnak tartotta a hitre való nevelést. Bevezette például az oratio continuát: a szerzetes tanárok a kápolnában folyamatosan imádkoztak a gyerekekkel. Ez arra utal, hogy a keresztény hit valódi megélése akkoriban sem volt magától értetődő. Az viszont tény, hogy a közeg keresztény volt, még ha egyénileg nem is volt mindig mindenki hívő. Ma valóban más a társadalom. A mi iskoláinkba is sok diák érkezik olyan háttérből, amelyben a hit, a vallás nem része a család mindennapi életének. Ez kihívás elé állít bennünket: hogyan tudjuk segíteni a fiatalokat abban, hogy rátaláljanak a Jézus Krisztussal való kapcsolat éltető erejére? Az iskolának nagy lehetősége van e téren. Ha humánus és humanizáló közeget tud teremteni, az nagyszerű meghívást jelenthet a keresztény életre.

– Milyen gyümölcsei lehetnek a rend számára az idei ünnepi emlékévnek?

– A hármas jubileum alkalmából Ferenc pápa levelet írt a rendünknek. Ebben úgy fogalmazott: bárcsak ez a jubileumi év új pünkösd lenne a piaristák számára. Ez nagyon szép meghívás. Úgy hiszem, nem valami látványos, mindent felforgató pünkösdre van szükségünk, hiszen alapvetően jó úton járunk. Ám rendalapítónk életének alaposabb megismerése mindannyiunkat mélyebb elköteleződésre vezethet, és újabb életforrásokat fakaszthat fel bennünk. Egy jubileum akkor lesz valóban Istentől áldott, ha az igazán lényeges dolgokra nyitja rá a figyelmünket. Kalazanci Szent József spirituális életútja számomra egészen magával ragadó példa. Pap volt, tanár, szerzetes, rendalapító, és minden, amit létrehozott, rendkívül mély istenkapcsolatból született meg.

Meggyőződésem, hogy a mi oktató-nevelő munkánknak, alkotótevékenységünknek is csak ez lehet az igazi forrása. Egyedül innen kiindulva lehet valóban termékeny az életünk. S mintha ez lenne az egyik legnagyobb ajándék, amit munkatársainknak és a ránk bízott fiataloknak is fel tudunk kínálni: a forrás közelében lenni. A jubileumi év jó alkalom arra is, hogy még inkább odafigyeljünk a szegényekre, a társadalom perifériáján élőkre.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú az Új Ember február 5-i számában jelent meg.