Az evangéliumok karácsonyi történeteit olvasva gyakran eszünkbe juthat: az élet mozgás. Zakariás útja a templomba és vissza a családjához, Mária útja Erzsébethez, azután Józsefé meg Máriáé Betlehembe, ahol angyalok meg pásztorok, ég és föld „egyszerűi” sürögnek-forognak. Evangéliumi részletünkben most József és Mária mennek, hogy bemutassák a gyermeket a jeruzsálemi templomban. Isten lépett világba, és most Isten vár rájuk, közösségben.

József és Mária a Törvény előírását teljesíti, ahogy Lukács siet megjegyezni (2,23köv; vö. Kiv 13,2.12; Lev 12,8). Van ebben a történetben valami egészen természetes kép a szülők vallásosságáról, sőt a nemzedékek találkozásának sikeréből. Ki ne tudná elképzelni Simeon és Anna arcát, idős, ráncos, mégis fényben úszó arcokat, amint kezükbe veszik a gyermek Jézust! Boldog öregség, amelyet a jövő ígérete örömre derít.

Simeon és Anna az elbeszélés szerint nem házaspár – Zakariás és Erzsébet, Mária és József, Lukács gyermekség evangéliumának eddigi páros szereplői után mégis szinte úgy tűnik, jelképesen összetartoznak. Ahogy Lukács elidőz Anna idős koránál, azzal időt enged, hogy az olvasó kissé megeméssze az előző mondatokat, Simeon himnuszát és Máriának mondott súlyos szavait a gyermek jövőjéről és Mária szenvedéséről. De Anna előre haladott korának részletezése a bibliai Sárát is eszünkbe juttathatja, akinek nem lehetett már gyermeke, mégis ígéretet kapott, hogy fia születik az élemedett korú Ábrahámtól (Ter 18). Az agg Simeon, aki szintén ígéretet kapott, és a 84 esztendős Anna, nagyon hasonlít Ábrahámhoz és Sárához, Izrael ősszüleihez. Személyük, örömük az igaz Izrael örömét fejezi ki, amely világra szülte, s most felismeri a Megváltót, aztán örömében át is engedi őt az egész világnak – hadd legyen világossága nem csupán Izraelnek, hanem a pogány népeknek is.

Gyakran hangsúlyozzuk, hogy Lukács a pogányságból megtérteknek írta evangéliumát, ezért elbeszélésében mindinkább előtérbe kerül Jézusnak az egész világra nyitott szeretete. De miért zárná ki az új iránti nyitottság a régi becsületét? Erőtlen a fa, ha nincs mély gyökere, de elszárad a gyümölcs, ha nem szakítják le időben. Egyszerű törvény ez, érvényes vallásra, társadalomra, családra is. A régi és az új csak akkor háborúzik, ha ki-ki erősen félti a saját életét. Lukács mindenesetre ideális állapotot fest: Simeonban ugyanaz a Szentlélek működik, aki által Fiút fogant a Szűz, és ugyanez a Szentlélek oltja beléjük a Gyermek feletti irigység nélküli örömöt. Bizonyára áldozatos élettel készültek fel a szívbeli örvendezésre. Karácsony napjaiban bennük, a két öregben még egyszer felsejlik, mit jelent adventben élni, mit jelent türelmesen és bátran várni a legmélyebb vágyaink beteljesedését.

Mindez szűkszavú, de azért találó leírás a Szent Család életéről, amelyből hasznot meríthetünk ma is. Az elbeszélésben a legfiatalabb és a legidősebb nemzedék van reflektorfényben – akarva-akaratlan a dolgos Józseffel és a csendes Máriával szemléljük az eseményeket. Csodáljuk, ahogy kiegészítik egymást a szereplők, ahogy a szülők szeretete előkészíti és egyengeti a gyermek útját, s ahogy a gyermek hivatása feltárja az anya sorsát is. A szeretetben egymás életét tesszük érthetővé és értelmessé. Ma nagyon sok család úton van – ténylegesen, képletesen is. Simeon és Anna példáját követve melléjük kell állnunk. Ők ugyanis kitűnő pótnagyszülőként nem gyengítették, hanem megerősítették a gyermeket és szüleit. Áldást és életet adtak.

Martos Balázs