Az éberség és a készenlét gondolata mindig időszerű: az év minden napjának minden percében. Éberségünkkel a jelen eseményekre figyelünk, a készenléttel pedig a jövőnket igyekszünk biztosítani. 
 Az Ószövetség nagyjai, Ábrahámmal az élen, az Istenben vetett hit és remény példaképei számunkra. A szenvedés és a megpróbáltatás idején is hűségesen kitartottak Isten mellett. Ábrahám egész életének ritmusát Istenbe vetett élő hite határozza meg. Erről beszél a zsidókhoz irt levélből vett szentlecke is. Ábrahám hittel engedelmeskedik Istennek, elhagyja szülőföldjét és elindul az ismeretlenbe. Az évektől fizikailag elgyöngülve hite által kap fiút a már ugyancsak megöregedett Sárától. Hitében készen áll arra, hogy isteni parancsra habozás nélkül feláldozza Izsákot, egyetlen fiát, pedig őtőle várta az istentől megígért utódokat. Ábrahám minden nyilvánvalóság és minden remény ellenére hisz: „biztosra vette, hogy Isten képes a halottakat is föltámasztani”(Zsid 11,19). Magatartása, életvitele világosan megmutatja, hogy „a hit szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk”(Zsid 11,1). Ezzel a megingathatatlan hittel várja az isteni ígéretek beteljesülését, amikor a remény utolsó szikrája is kialvóban van. Vár, nem törik meg, mert nem a földi értékekben remél, hanem „szilárd alapokon nyugvó várost vár, amelyet majd Isten tervez és épít”(Zsid 11,10). 
Isten ígéreteinek beteljesedésére nekünk is várakoznunk kell. Ne feledjük, ha hitben, reményben és tevékeny szeretetben töltjük a várakozás idejét, akkor a számadás, az Istennel való találkozás napja nem fog váratlanul érni bennünket. 
 A mai evangéliumi szakasz (Lk 12, 32-48) középpontjában a „legyetek ti is készen”- felszólítás, a Jézus Krisztus második eljövetelére való várakozás, virrasztás áll. Keresztény hitünk kissé elfelejtett és kellőképpen ki nem emelt igazsága ez. Pedig hitünk lényeges pontja, mert Jézus Krisztus második eljövetele egyértelművé teszi minden korok minden embere számára, hogy Jézus Krisztus a megváltó, a történelem Ura, aki végérvényesen győzött a gonosz felett és erre a győzelmére és isteni életében való részesedésére meghívott minden embert az Ő Országába. 
Amikor az imént hallott evangéliumi szakasz íródott valamikor az első század második felében, az őskeresztény Egyház ideje volt még. Az Egyház indulásakor még nagyon erős volt az Úr Jézus második eljövetelébe vetett hit, hogy Jézus hamarosan, még az első keresztények életében visszajön. Nap, mint nap várták. A szentírásból ránk maradt várakozásuknak egy gyakran imádkozott fohásza: Maranatha! volt, ami magyarul azt jelenti: Jöjj el, Uram! Az evangélium írásának idején a kezdeti lelkesedés, a feszültség, vagy éberség már megfogyatkozott az Egyházban. Az égi javak iránti vágyak meggyengültek, és az Úr várása alábbhagyott. A lelkek már nem fordultak feléje olyan lelkesen és örömmel, mint mennybemenetele után közvetlenül. Elhatalmasodott rajtuk az egyhangúság, ugyanakkor a jövőtől való szorongó félelmek kerítették hatalmukba őket. Úgy gondolták, hogy az Úr késlekedik. Ezért visszatértek a földi javakhoz: szórakoztak, ünnepségeket rendeztek, ittak és ettek, mintha mást már nem is tehettek volna. Cselekvésképtelenné válásuk felvetette az Úrtól való eltávolodás lehetőségét. 
Ezért szent Lukács evangélista a közösségek helyzetének láttán életbevágóan fontosnak tartja az éberség és a felelősségtudat megőrzését. Az Úr Jézus szavainak idézésével: „legyetek ti is készen”, a kezdeti lelkesedést akarta újra fölszítani, föl eleveníteni. 
Ami akkor – Jézus mennybemenetele után néhány évtizeddel jogos felszólítás volt: „legyetek ti is készen” - az ma annál inkább aktuálisabb, jelenlegi körülményünkre, életvitelünkre való tekintettel. 
Volt idő, amikor az Egyház története során Krisztus második eljövetelének várása lassan a háttérbe szorult. Néha még az Egyház külső megmozdulásai is az irányba mutatott, hogy nem olyan lényeges Krisztus második eljövetele. A középkor végén az Egyház nagy intézményeivel és birtokaival úgy nézett ki, mintha még az is az e világi életre rendezkedett volna be, s tagjaitól sem vár mást, mint hogy tisztességesen éljenek, hogy majd - szinte mellesleg - az örök hazába jussanak. 
A mai vasárnap szentírási részeinek üzenetéből fontos, hogy felfedezzük: Jézus bármikor eljöhet, de annak idejét senki emberfia nem ismeri. Mert, ahogy Krisztus mondta: „Azt a napot és órát azonban nem tudja senki...”(Mt 24,36). Éppen ezért fölösleges minden erőfeszítés az eljövetel pontos dátumának megállapítására. De ez természetesen nem azt jelenti, hogy ellanyhulhatunk az állandó készenlétben, várakozásban. Tény, hogy az Emberfia, Jézus eljön, s úgy jön el, mint a tolvaj: teljesen kiszámíthatatlan módon. S hogy eljövetele ne legyen meglepetés, virrasztani, állandóan készen kell lenni a vele való találkozásra, számadásra. 
A virrasztás éber várakozást jelent. Várakozás, mert a második vagy harmadik őrváltáskor is eljöhet az Emberfia, vagyis hajnalban, azaz a legváratlanabb időpontban, amikor már szinte lemondunk arról, hogy valaha eljön. 
Az éber várakozás, nem semmittevést, tétlen időtöltést jelent, mint például a busz megállóban vagy pályaudvaron az induló buszra, vonatra várva. Várakozásunk idejét jó-cselekedetekkel kell kitölteni, amelyek által örök érvényű kincseket szerezhetünk, amiket a moly nem rághat meg és a tolvaj nem lophat el, mert csak így lehetünk mi is hű és okos sáfárok, akikkel eljövendő Urunk meg lesz elégedve, ha ebben a tevékenységben talál minket. 
„Csípőtök legyen felövezve, kezetekben pedig égő gyertya legyen”(Lk 12,35). Az égő gyertya a világosság, az ébrenlét jele. Ahol éjszaka világító ablakot látunk, ott még ébren vannak. 
De végső soron nekünk kell mások számára ilyen égő gyertyává, és égő lámpásokká válnunk, hiszen maga az Úr mondta: „Ti vagytok a világ világossága… S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban. Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat!” (Mt 5, 14-16). 

A mások útjának megvilágítása mindig nehéz feladat, de ez az, ami a keresztény ember életének értelmet ad, és ebben áll küldetése. A minket körülvevő világ ebben a feladatban egyáltalán nem segít bennünket. Sőt, inkább csak akadályoz. Úgy tűnik, mintha a ma embere az örök földi létre lenne berendezkedve, pedig a napnál világosabb, hogy az ember nem élhet örökké ezen a földön. 
Minden ellenkező vélemény és nézet ellenére, nekünk, keresztényeknek nem szabad megfeledkeznünk az örök-életre vonatkozó igazságról, melynek csiráit a keresztségben kaptuk meg. 

Kevesen vagyunk, s egyre kevesebben leszünk azok, akik hiszünk az örök-életben. Kisebbség tudatunk félelemmel és bizonytalansággal tölt el bennünket, hogy talán nincs is igazunk, hogy talán mégis a világnak van igaza, hisz mindenki azt mondja… 
Ne felejtsük el azonban Krisztus Urunk ma hallott szavait: „Ne félj te kisded nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja az országot"(Lk 12,32), mert ti vagytok Isten választott népe, amely az eljövendő Isten Országának részese lesz. Nektek vállalni kell a tanúságtételt, mert ha ti nem vállaljátok, akkor senki más. Főleg nektek, akik a világban olyanok között éltek, akik távol kerültek Istentől, ti mutathatok jó vagy rossz példát ezeknek az embereknek. 

Ne feledjük, hogy egy jó-cselekedetekkel átvirrasztott várakozás, egy hitben, reményben és tevékeny szeretetben leélt emberélet után azt ígérte Krisztus, hogy felövezi magát, asztalhoz ültet bennünket, körüljár és felszolgál nekünk (Lk 12,37). Az Isten nekünk, embereknek, a teremtményeinek fog szolgálni egy olyan örökkévalóságban, amelyet „szem nem látott fül nem hallott, emberi szív föl nem fogott, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik”(1Kor 2,9). Ámen.