– Miért tartotta fontosnak, hogy másokkal együtt imára hívjon ebben a helyzetben?

– Itt, Erdélyben is ugyanazok a problémák vannak, mint Magyarországon és a nagyvilágon. Az iskolákat bezárták, mi 108 gyermekkel bezárkóztunk Déván. A rendelkezés azt mondta, a kis családok maradjanak együtt, hát a mi kis családunk ilyen nagy. Együtt vagyunk, és persze aggódom én is a kollégáimért, a gyermekeimért: olyan parányiak ezek a vírusok, hogy nem tudunk máshogy harcolni ellenük, mint hogy kezet mosunk és megpróbálunk az otthonunkba bezárkózni. Azt gondolom, ennek ellenére az imádság az egyetlen eszköz, amit a gyermekekkel együtt tudunk alkalmazni, így ma is elmondtuk az Úrangyalát, és együtt fohászkodtunk velük.

Nagyon bölcs dolognak tartom, hogy Ferenc pápa is imára hív, nagyon tetszett, hogy elzarándokolt a Maria Maggiore-templomba gyalog, és ott imádkozott. A gyermekeknek is nagy élmény volt, mert tavaly, amikor Rómában voltunk, ugyanaz előtt a szentkép előtt mondtunk imát. „A pápa is odajár imádkozni, ahová mi!” – mondta az egyikük.

Milyen jó, hogy Erdő Péter bíboros úr is átlátja ezt a helyzetet, és külön imát ír, s biztat mindenkit, hogy mondja ezt a fohászt. Nagyon remélem, hogy 2020. szeptember 13-án valóban össze tud gyűlni a keresztény világ, s nemcsak az Eucharisztia előtt fog örvendezni, hanem azért is hálát fog adni, hogy szerencsésen véget ért ez a járványos időszak. Adja az Úr, hogy tényleg így legyen!

Annak örvendenék, ha a Kárpát-medence minden népe valamilyen szinten képviseltetné magát ezen az eucharisztikus találkozón. Nagyon-nagyon boldog lennék, hogy Trianonra, a százéves magányra egy ilyen szép választ tudnánk adni.

Én azt kérem, hogy ez az egész vírusos korszak minél rövidebb legyen, és minél problémamentesebben zajlódjon le, s minél előbb megint nyíljanak meg az iskolák, s a gyermekek tudjanak ott képződni, formálódni, játszani, nevetni, kacagni. Nagyon nehéz ennyi gyereket az osztálytársaiktól, a jövő-menő rokonoktól elzártan tartani.

– Mennyire bírják a gyerekek a bezártságot? Mondjuk, 108-an biztos nem érzik magukat egyedül…

– Szeretnek focizni, próbáljuk a kertészkedésbe, ide-oda bevonni őket. Most igazából az ismeretlentől fél az ember. Főleg mi, felnőttek. A gyerekeknél nincs semmi jele, hogy kétségbeestek volna, hogy az iskolákat bezárták. Délelőtt próbálunk tanulni velük. Mindenkinek volt okostelefonja, de hirtelen mindenkiéről kiderült, hogy mégsem működik, ha azon keresztül kellene letölteni a leckéket. Ám azért a nevelők próbálnak kifogni a gyerekeken, meg én is mondtam nekik, hogy már régóta vannak magántanulók, tehát a tanévet el kell végezzük, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, hogy újból járja az egész társaság ezt a tanévet.

– Mi még előtte állunk annak, hogy szigorú korlátozások legyenek a mozgásunkban, ugyanakkor központilag is azt kérik, hogy lehetőleg minél inkább maradjunk otthon, minimálisra csökkentsük a társadalmi érintkezést. A romániai és más európai példák is azt mutatják, hogy nagy valószínűséggel nálunk is elkerülhetetlen lesz a hatósági karantén időszaka. Mit javasol, Csaba testvér, ebben a helyzetben mire irányuljanak a gondolataink, hogy ne ragadjunk bele abba az érzésbe, hogy be vagyunk zárva?

– Meg vagyok győződve, hogy akár a jó, akár a rossz dolgokból, amik előttünk vannak, dobbantó is lehet, de ugyanúgy botlasztó is. A magyar nyelvben a törvények, parancsok, előírások negatív értelmet kaptak a történelem folyamán, a legtöbb ember berzenkedik ellenük. Amúgy is mi, magyarok olyan rebellis népek vagyunk, az előírásokat nehezen tudjuk pozitívan szemlélni. Holott annak idején Mózes mondhatta volna úgy is: „Boldog az az ember, aki tiszteli apját és anyját. Boldog az az ember, aki nem káromkodik. Boldog az az ember, aki nem hazudik.” Tehát

a boldogságra vezető út útjelző táblái a parancsok. A szeretetparancsok, de akár az egészségügyi hatóságok által előírt rendelkezések is ugyanígy az életre vezető út a jelzőtáblái.

Ne féljünk tőlük, hanem vegyük komolyan! Az ember, ha eltéved az erdőben, s meglát egy útjelzőt a fán, akkor örvendjen, hogy valaki gondoskodott és kiutat mutat neki. Másrészt ha becsukódik az ajtó, kinyílik egy csomó ablak. Viccesen mondták, hogy az egyik férfi, aki hazament, és a korábbiaknál hosszasabban találkozott a családjával, mondta: „Jé, hogy megnőtt a fiam, alig ismertem meg!” Mert tényleg rohanunk, és öt-hét perc jut naponta arra, hogy beszéljünk a gyerekekkel – sajnos ez az országos statisztika Magyarországon. Most akkor van több idő és lehetőség akár arra, hogy leüljünk egy esti beszélgetésre, játékra vagy kacagásra.

A gyerekekkel egy nagyon érdekes dolgot terveztünk a minap: gólyazászlót. Mondtam nekik, biztos vagyok benne, hogy kilenc hónap múlva annyi gyermek fog születni a Kárpát-medencében, hogy csuda, és tervezzünk egy olyan kisjézusos zászlót – kicsit hajaz a székely zászlóra –, amelyet azoknál a családoknál, ahol kisbaba születik, kirakhatják.

Azt gondolom, valóban egy új korszak kezdődik, egy új ablak nyílik ezzel a bezártsággal mindannyiunk előtt. A gonosz lélek biztos, hogy szeretné a szívünkből a reményt, a derűt kilopni, de mi ne hagyjuk, hogy akár bennünk, akár a családunk tagjaiban, akárki másban a gonosz lélek kárt tegyen. Őrizzük a reményt, a hitet, hiszen Isten gyermekei vagyunk, a mennyországba vezető jegy ott van mindannyiunk zsebében, meg vagyunk keresztelve, nincs okunk arra, hogy féljünk vagy pánikoljunk. S aki bajban van, nehézséggel küzd, azzal vállaljunk szolidaritást, próbáljunk segíteni testvéreinket, társainkat.

– Ez a közös imádság arra is szolgálhat, hogy azokat a határokat, amelyek újra jobban kirajzolódnak az államok által bevezetett intézkedések következtében, felülírjuk az internet segítségével.

– A szentmise-közvetítéseknél is tapasztalom ezt, hiszen mi naponta misézünk, s több ezer ember kukkintott be legutóbb is az élő közvetítésbe: volt, aki hosszan nézte; volt, aki csak ráklikkelt. Az összes gyermekünkhöz egyszerre nem tudtam, ugye, elmenni eddig sem, ezért régebbtől fogva a Magnificat.ro oldalon keresztül szoktunk megosztani nemcsak leveleket, hanem kis filmeket meg szentmiséről szóló elmélkedéseket is.

Annak idején Ádám atyánk is elment a Tescóba, és vett két kőbaltát, hazavitte a fiainak, mert azt akarta, hogy diót törjenek vagy mamutra vadásszanak azokkal, de lám, ők egymást fejbe verték. Hogyan használom a kőbaltát, az internetet, hogyan állok hozzá a járványhoz, ezek mind lehetnek nagy istenverései, de Isten áldásai is, az életem újratervezéséhez akár. Lehet az időszámítás kezdete, de az időszámításom végét is jelentheti.

Fotó (archív): Lambert Attila

Agonás Szonja/Magyar Kurír