„Ez a szent haláláig küzdött Istennek törvényéért,
nem félt a gonoszok szavától,
mert életének alapja szilárd kőszikla volt”

A szicíliai Siracusában született, a város egyik legelőkelőbb családjában. Midőn elkísérte beteg édesanyját a mintegy negyven mérföldnyire fekvő Cataniába, Szent Ágota sírjához, hogy gyógyulást kérjenek, a leány álmot látott: Ágota jelent meg neki, és megkérdezte, miért a messzi sírnál kérte a gyógyulást, saját hitével is meggyógyíthatta volna édesanyját. Ágota megígérte „húgának”, hogy szüzessége és szeretete jutalmaként az Úr általa épp oly nagy dicsőséget szerez majd Siracusának, mint amilyet Cataniának az ő vértanúsága által.

Kérte édesanyját, hogy ne kelljen férjhez mennie, mivel van már jegyese: Jézus Krisztus. Elkérve örökrészét, szétosztotta a szegények között. A legenda szerint pogány vőlegénye bosszúból bíróság elé állíttatta Lúciát, mert elesett a házasságtól és a hozománytól. A bíró – hasonlóan, mint Ágota esetében – parancsot adott, hogy nyilvánosházban gyalázzák meg Lúciát, ha nem akar férjhez menni. Ám a Szentlélek Lúcia segítségére sietett: oly nehézzé lett a teste, hogy nem tudták megmozdítani. Kínzásoknak vetették alá, de Lúcia imádságának hatására egyik sem tudott fájdalmat okozni. Végezetül karddal döfték át torkát. Nem halt meg azonnal; még tanította az embereket. Csak azután halt meg, amikor egy odasiető pap kezéből fölvette az utolsó kenetet.

A forrásokból nem derül ki egyéretlműen, mikor szenvedett vértanúságot; a hagyomány a Diocletianus-féle üldözés áldozatai között tartja számon. Tiszteletének első bizonyítéka egy V. századi sírfelirat a siracusai Szent János-katakombában. A nép és hivatalosan az Egyház is már az V–VI. században tisztelte – erről a korabeli misekönyvek tanúskodnak. Zsolozsmája később született.

Nevét – Nagy Szent Gergely pápa idejében – bevették a római kánonba. Liturgikus ünnepét december tizenharmadikára helyezte az Egyház. E nap a Gergely-naptár bevezetése, 1582 előtt az esztendő legrövidebb, egyúttal a téli napfordulat kezdő napja volt.

A középkorban Lúcia nevének a lux szóval való rokonsága révén temetők, temetőkápolnák védősztjének is választották. Az Egyház liturgikus imádságaiban azért könyörög, hogy a halottaknak az örök világosság fényeskedjék (et lux perpetua luceat eis) – olvasható a Katolikus Lexikonban.

A középkorban Lúcia a legkedveltebb szentek közé tartozott. Oltalmáért folyamodnak a vakok és a szembetegségekben szenvedők (minthogy neve a lux, fény szóból ered), a bűnbánó utcanők, a földművesek, valamint a hegyes szerszámokkal dolgozók: így a varrónők, a párnakészítők és a nyergesek. Legendájából írók, költők és festők merítettek ihletet.

A szentet gyakorta ábrázolják a mártírok pálmájával, a lábánál ökörrel. Sajátos attribútuma az égő olajmécs és egy szempár: egy tál, benne két szem vagy két szemet virágzó leveles ágacska.

December 13-a, Luca napja igen kedvelt a magyar néphagyományban; hiedelemvilága azonban csak részben hozható kapcsolatba az ókeresztény szűz alakjával és legendájával – írja Bálint Sándor.

A számos, Luca-napi népszokás közé egymásnak ellentmondó és pogány elemek is keveredtek: így lett Luca napja a jövendölések napjává, amelyen az időjárásra, a vetésre, az állatokra, sőt az emberek egyéni sorsára próbáltak jövendölni. Luca napon régen tilos volt fonni, sütni, mosni.

A következő év termését próbálták megjósolni a Luca-búza keltetéssel. E jeles napon búzaszemeket kezdtek csíráztatni, amelyek karácsony tájára zöldültek ki. Ma sok helyütt az adventi oltárt, az ünnepi asztalokat díszítik a kikelt búzával.

A skandináv országokban, ahol a hosszú zord tél miatt nagyon vágynak a fényra az emberek, Luca napja igen jelentős ünnep. Északon a Luca-menyasszonyt koszorúval és gyertyával 1780-ban említik először, a szokást újraélesztették Svédországban, Nobel Alfréd halálának évfordulója kapcsán: a Nobel-ünnepségek zárónapja december tizenharmadika – e napon gyertyás-koronás lányok köszöntik az új Nobel-díjasokat.

Magyar Kurír