Lélekvesztőn hánykolódva

„Senki sem hazudik, ha olyan valakinek ad kitérő választ, akinek nincs semmi joga megtudni az igazságot. Különösképpen akkor nem, amikor az igazságot ártatlanok ellen fel lehet használni” – írja Juhász László jezsuita azokról az időkről, amikor lélekvesztőn kellett átevezni a Fertő tavon, hogy egyik megszállt területről a másikra átjusson az ember.

1950-ben a kormány vezetői a szovjet katonai erőkkel karöltve kilakoltatták rendházaikból a szerzeteseket. Aki még tanulni akart, vagy felettesei ajánlására szerette volna tovább folytatni munkáját, kénytelen volt életveszélyes módokon elhagyni az országot. S nem is volt olyan borzasztó éjszaka hidegben a kis ladikon csónakázni (vagy tehénbőrbe bújva szépen átlegelni a szomszédos országba géppuskákkal a hátukban) ahhoz képest, hogy másokat Bécsbe induló vonatok alá kötöttek, s ha a vonatot másfelé irányították három-négy napi veszteglés után, a hatósággal mindennél szörnyűbb körülményekkel kellett találkozni: az ÁVH pincéiben.

Szent Szív telep

A világháború előtt, 1937-ben Csávossy Elemér pap és Mester Margit közösen alapították meg az Unum Szövetséget. A világban élő asszonyok számára készítettek alapszabályzatot, hogyan tudják az evangéliumi tanácsokat megélni. Lelkes asszonyok a nyomortanyákon óvodákat, napközi otthonokat alapítottak. A „Dzsungel” hamarosan új nevet kapott: „Szent Szív telep”-nek hívták.

1947-ben Csávossyt a Szent István akadémia elnökévé választották, és ő lett egyúttal a helyettes tartományfőnök is. Ám a magyar szerzetesek számára kezdetét vette a vészkorszak.

Sorozatos kitelepítések

A szegedi rendházból kilakoltatták a tanulókat, legtöbben már akkor titkos utakon külföldre menekültek. 1950-ben a dobogókői Manrézát kellett kiüríteni, mert határvadászok számára vették igénybe. A rendtársakat Szegedről teherautókon Mezőkövesdre és Jászberénybe szállították. Szombathelyről, de Pécsről is ide gyűjtötték a papokat. Júliusban a Mária utcai rendházat már bezárták, elhurcolták az összes budapesti szerzetest és apácát. A pap titkos helyről vezette még majdnem egy évig a magyar provinciát.

Az ÁVH börtönében

Csávossy éppen az érsekhez indult hivatalos ügyben, amikor az utcán két férfi közrevette, és betuszkolta egy autóba. Először a Fő utcai ÁVH-s börtönbe vitték. Mester Margitot is elvitték lakásából, ő szintén  a Fő utcába került.
A kihallgatások órákon át folytak, éjjel és nappal. A kihallgatott egyedül ült szemben egy sor emberrel, akik váltották egymást. Ezután a „sötét”-be vitték, ami  3-4 lépésnyi szélességű és két és fél lépés hosszúságú zárkát jelentett. Teljes sötétség és egy szék volt a helyiségben.
Csávossy Elemért a Pestvidéki Fogházba vitték, és majdnem egy évig egyedül volt a zárkájában.

Misszió a börtönben is

A következő karácsony már szép ünnep volt, mert a Markó utcai börtönben 15 emberrel egy zárkában énekelhette a karácsonyi dalokat. Itt hét és fél évi börtönre, teljes vagyonelkobzásra és a politikai jogok 10 éves megfosztására ítélték. Ekkor már hetven éves volt, s mivel Magyarországon senkinek se volt semmilyen politikai joga, számára ez utóbbi már nem volt büntetés. Társait taníthatta, példát adhatott a helytállásról, sőt naponta misézhetett közöttük. Életcélját a börtönben is megvalósíthatta: továbbadta a lelkigyakorlatok tanításait. Körülötte pedig csak jóindulatú emberek voltak hasonló szenvedések között.

Itt már azonban meg kellett dolgozniuk az élelmükért, és azok a rabok, akik nem megfelelően teljesítettek, verést kaptak. Amikor a hetven éves ember elesett egy zsákkal a hátán, az ávós pofonvágta ezért. Később „vasba verték”, mert nem vette le a sapkáját, amikor az üzemvezető megszólította. Jobb kezet a bal lábhoz, bal kezet a jobb lábhoz láncolták. Így feküdt 3-4 órán át.

Együtt az Unumért (Egység Istennel)

A gombvarróban ismét találkozott más szerzetesekkel. Miközben tervezték a jövő szövetségét, fogalmuk se lehetett róla, milyen változások történtek odakinn. Rákosiék idő közben szétverték a hitoktatást, egy éven át robbantották a Regnum Marianum templomot és egyben annak közösségét is.

Miközben tankok felvonulását figyelték az emberek, az asszonyok a három hónapos csecsemőket munkaszünetben szoptatták csengőszóra. Csak a szerzetesek maradtak meg örök fogadalmuknál fogságban elbújva, az Unum leányai, a Vinculum Caritatis nővérei, nők és férfiak pincékben és lakásokban várták a kimondott szót, ami csak 1989-ben következett be: akik megtartották fogadalmukat és túlélték ezt a fél századot, újra felszentelt szerzetesekként élhetnek Magyarországon is.

Túlélve fél évszázadot

A kommunizmus csak a tanító rendeknek engedett működni néhány intézményt szigorú felügyelet mellett. Évente két tanárt nevelhettek, bár sokkal több volt a jelentkező. A piaristák, ferencesek, bencések, a Miasszonyunkról elnevezett szegény iskolanővérek olyan ifjúságot neveltek, amelyre negyven éves vallásellenesség elmúlta után is lehetett építeni.

A Magyarországon meghagyott nyolc rendház 250 szerzetese tovább élte szerzetesi életét; 11 ezer hazai szerzetes földönfutó lett. Sokan tanultak külföldön, ha volt bátorságuk az életet újra kezdeni, aztán hazajöttek, és japán, brazil, német egyetemi tanári nyugdíjukat újra a határon inneni és túli magyar fiatalok nevelésére adták.