Évekkel ezelőtt egy könyvet kaptam ajándékban, amelynek a címe: „Nyugtató helyett szeretet” volt. Szerzőjéről a könyv borítóján az állt, hogy Ellis Hubernek hívják (sz. 1949) és ismert Baden-Württembergi orvos, aki már nagy kitüntetésekben részesült. De mivel akkor sem őt nem ismertem, se a német szaknyelvben nem voltam annyira járatos, a könyvet, mint megannyi ajándékot, egyszerűen félretettem. Akkor kaptam fel a fejem és vettem elő újra, amikor azt olvastam egy tudományos cikkben, hogy e tárgyban tizenöt éven keresztül (1979-1994) összesen nyolc nagy felmérést végeztek a tudósok. Arra voltak kíváncsiak, hogy mi az, ami beteggé illetve ismét egészségessé teszi az embert. És ezek a különböző nemhez és korcsoporthoz tartozó emberekkel folytatott tudományos vizsgálatok arra az eredményre jutottak, hogy szociálisan elszigetelt emberek kétszer nagyobb arányszámban betegszenek meg, illetve ötször nagyobb arányszámban halnak meg korábban. Másképp kifejezve: az emberi közelség és az egészséges, jó ember közötti kapcsolatok valósággal gyógyszerek és nélkülözhetetlen medicinák. Vagy ahogyan könyvében írja a fentebb említett Ellis Huber: „Ami leginkább és legtartósabban gyógyít, az nem az orvosság, hanem az egészséges, kiegyensúlyozott, jó emberi kapcsolat.”
Az első, amit az emberi kapcsolatokról meg kell állapítanunk, hogy:
1. Az emberi kapcsolatok alakítják és formálják az emberi életet. Ha magunkba nézünk, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy mindegyikünk egyedi, megismételhetetlen személyiség egész sajátságos vonásokkal, tulajdonságokkal és képességekkel. Ha tovább tűnődünk magunkon, akkor azt is megállapíthatjuk: ha azzá lettünk, akik vagyunk, azt gyakorlatilag emberi kapcsolatainknak köszönhetjük. Legerőteljesebben szüleink alakítgattak bennünket. Az ő emberi kapcsolatukból származunk a szó fizikai és átvitt értelmében. Ők ajándékozták nekünk az életet, és ők voltak azok, akik életünkre, fejlődésünkre, jellemünkre, érzelemvilágunkra közelségükkel, törődésükkel és gyengédségükkel rányomták a bélyegüket. Ez a szülőkhöz való kötődés az évek folyamán aztán kiszélesedett. Más kapcsolatok is jelentkeztek. Az első barátok, az iskolatársak, az első szerelem, a házastárs, a család, a munkatársak... Ezek közül nem egy, szintén jelentősen rányomta bélyegét életünkre. Ezek közül – hála Istennek! – nem egy még ma is olyan, akinek közelségét szeretjük, becsüljük, aki minket elfogad, szeret, aki életünket gazdagította és ma is gazdagítja.
Képzeljük el most egy pillanatra, hogy ezek az emberek – egymás után – elhaladnak előttünk, röviden megállnak és ránk néznek. És mi röviden viszonozhatjuk szeretetteljes, meleg tekintetüket, és közben méltányolhatjuk jelentőségüket...
2. Az emberi kapcsolatok a figyelmesség apró jeleiből élnek. Az előbb említett, számunkra kedves emberekkel egészséges, jó kapcsolatban vagyunk. De vajon ápoljuk is e ezeket a kapcsolatokat? Istenem, ha meggondolom, mennyi időt szánunk a testünkre! Helyes, így is kell, hisz lelkünk háza. Sokat törődünk az autónkkal is. Ez sem megvetendő, hisz szükségünk van rá. Azután gondozunk egy-két sírt is a temetőben. Ez is dicsérendő, hisz szép a kegyelet és a hála... De ápoljuk-e eléggé emberi kapcsolatainkat? Gondozzuk-e őket? Azok ugyanis olyan törékenyek, mint a virágok. Elegendő fényre, esőre és melegre van szükségük, ahhoz, hogy életben maradjanak. Amikor egy alkalommal, még káplánkoromban, azt olvastam egy magvas mondásban, hogy: „Az ember annyiszor hal meg, ahány jóbarátját elveszíti”, azonnal vettem a telefont, és minden jóbarátomat felhívtam, hogy ne haljak meg... Egy másik alkalommal pedig egy szép vers ütött szíven, amelynek refrénszerűen visszatérő gondolata az volt: Ne akkor mondd majd azoknak, akiket szeretsz, amikor már a földben porladnak, hanem ma és most, amíg még élnek
Hogy milyen fontos számunkra egy kapcsolat, az abban mutatkozik meg, hogy mennyi időt és energiát fektetünk ápolásába. Egy párkapcsolat tisztázása alkalmával mondta a feleség a férjének: „Látod, ha csak tudomásul vennél, hogy melletted vagyok, már sokkal jobban érezném magam!” A kapcsolat a kölcsönös tudomásul-vevésből táplálkozik. Milyen jólesik, ha valaki azt mondja nekem: „Jól nézel ki.” Vagy: „Ma nagyon szépen és ízlésesen terítetted meg az asztalt.” A kapcsolat a kölcsönös elismerésből és szerető szavakból és gesztusokból él. Kérdezzétek meg magatokat csak egyszer, hogy vajon melyik mellettetek élő ember örvendene annak, ha azt mondanátok neki: „Nagyon örvendek annak, hogy létezel.” Vagy annak, hogy: „A Te kedves, szíves és pozitív lényed mindig megörvendeztet...”
Nem szeretnék most más ilyen és ehhez hasonló példát felsorolni. Mindössze arra szeretnélek Titeket ösztönözni: gondolkozzatok el azon, hogy mi az, ami a feleségetekkel, férjetekkel, gyermeke(i)tekkel, szüleitekkel, vagy barátaitokkal való kapcsolatot életben tarthatná, felélénkíthetné, megújíthatná?
3. Isten kapcsolatba akar lépni velünk. A kapcsolatok közül az egyik legkülönlegesebb és „legkalandosabb” az Istennel való kapcsolatunk. Isten mindegyikünkkel szeretne kapcsolatba lépni. Már az Ószövetség is tele van ezen  szándékának szebbnél szebb példáival. Csak kettőt hadd említsek. Mikor Mózes Istenhez fordul, és azt kérdezi Tőle: „’Ha megérkezem Izrael fiaihoz és szólok hozzájuk: Atyáitok Istene küldött, akkor majd megkérdezik: Mi a neve? – mit feleljek erre?’ Isten ezt válaszolta: ’Én vagyok, aki (mindig veled) vagyok. Aztán folytatta: Így beszélj Izrael fiaihoz: Aki (mindig veled) van, az küldött engem hozzátok.’” (Kiv 4,13-14) Azaz: Isten mindig velünk akar lenni! Izajás próféta pedig Istennek irántunk való szeretetét ilyen szavakkal fejezi ki: „Most hát ezt mondja az Úr, a teremtőd, Jákob, az alkotód, Izrael: Ne félj, mert megváltalak; neveden szólítalak: az enyém vagy.” (Iz 43,1) Azaz: Isten nevünkön szólít bennünket!
Az Újszövetségben csak fokozódik Istennek az a vágya, hogy kapcsolatban maradjon teremtményével, az emberrel. János evangélista így ír első levelében: „Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk!” (1 Jn 3,1) Az evangéliumban pedig: “Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz... Aki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, ha elszárad. Összeszedik, tűzre vetik és elég.” (Jn 15,5-6) János apostol egyébként is nagyon gyakran használja a „kapcsolat” kifejezést, és még többször írja körül más szavakkal. Evangéliuma is – egy kis átírással – így kezdődik: „Kezdetben volt a Kapcsolat...” (Jn 1,1)
A kereszténységben talán épp ez a legszebb és legértékesebb: Isten keresi a velünk való kapcsolatot. Isten tegező viszonyban akar velünk lenni. Isten kapcsolatban akar maradni velünk. Örvendetesen sokan fedezik fel újabban közülünk azt, hogy Isten lényege a kapcsolat. Sőt! Az Egyház lényege is a kapcsolat. Úgy is mondhatnám, hogy az Egyház a 8. szentség: a „kapcsolat szentsége”.
Ha ez így van, akkor ebből logikusan következik, hogy Istent nem a felhőkön túl kell keresnünk! Isten itt van közöttünk, a közöttünk feszülő kapcsolatokban. Amilyen egészséges és jó a kapcsolatunk egymás között, olyan mértékben van jelen közöttünk Isten!
Akkor a fentebb említett Ellis Huber orvos és gyógyász szavai is egészen új távlatokat kapnak és Egyházunkra illetve egyházközségünkre is érvényesek: „Ami leginkább és legtartósabban gyógyít az Egyházban és az egyházközségben is, az nem az orvosság, hanem az egészséges, kiegyensúlyozott, jó emberközi kapcsolat.”
Úgy legyen!
Ezt kívánja minden egyes Olvasójának baráti szeretettel: Imre atya
Stuttgart, 2013-09-16.

Forrás: Szent Gellért Egyházközség - Stuttgart