Giorgione: A pásztorok imádása (1505 körül)

Ravasz művész az Isten. Emberek nemzedékei követik egymást évezredeken át szívükben a vággyal, hogy szeressék őket, a szomjúsággal, hogy megteljék az életük értelemmel, a várakozással, hogy eljöjjön az az igazi, végső, hatalmas Másik, akihez képest célja lehet az utunknak, az életünknek, az emberiség nagy családja szakadatlan küszködésének itt a földön. Valami belső sejtés, valami ősi ismeret, valami hajdanvolt ígéret emléke motoszkál bennünk. Fényeket keresünk az éjszakában, fogódzópontokat, amikor úgy érezzük, hogy minden megrendül körülöttünk. Isten pedig kísérte az emberiség útját, nevelte, felkészítette az embert arra, hogy személyesen találkozzék vele. Nagy irgalmasságában meglátogatott minket az, aki a magasságból érkezik, hogy megvilágítsa azokat, akik sötétségben és a halál árnyékában ülnek, és lépteiket a béke útjára vezesse (vö. Lk 1,78-79). Fénye a legfelsőbb magasságból tündökölt fel, magasabbról, mint a csillagok. Téren és időn is túlról. Magasabbról, mint a világmindenség, mélyebbről, mint az anyagvilág legbelsőbb összefüggései, közelebbről, mint a szívünk legbenseje.

És ez a mindent meghatározó, alapvető, roppant valóság emberként a világra született. Lukács evangélista Jézus születésének történetét beszéli el. Elmondja, hogy elérkezett a nap, amikor Máriának szülnie kellett, „és megszülte elsőszülött fiát, pólyába takarta és jászolba fektette őt” (Lk 2,7). Nem Szűz Mária miatt hangsúlyozza az evangélium, hogy Jézus elsőszülött, mert neki nem volt más fia, hanem anyaként is szűz maradt. Inkább az sugárzik ezekből a mondatokból, hogy aki Betlehemben született, az a Mennyei Atya elsőszülöttje, mert ő az örök isteni Ige, aki már kezdetben volt, ő „minden teremtmény elsőszülöttje”, ahogyan Szent Pál írja (Kol 1,15; Zsid 1,6). De nemcsak megelőzi a teremtett világot, hanem közülünk, emberek közül is ő az elsőszülött. Ő az első, aki feltámad a halálból, és emberi természetünket az örök dicsőség fényébe emeli. Ő „az elsőszülött a halottak közül” (Kol 1,18; Jel 1,5).

A betlehemi istállóban a szegény kisgyerek születésére hogyan is figyelt volna fel az egész világ? És mégis: az evangélista angyali jelenéssel folytatja az elbeszélést és az angyal nem a papokhoz és az írástudókhoz megy, hanem a pásztorokhoz, akik a nyáj mellet virrasztanak a betlehemi éjszakában. Nem éppen a szent iratok tudós magyarázói. Aligha ismerik a Messiás eljöttével kapcsolatos nagy elméleteket. De hallgatják az éjszaka csendjét, figyelik a csillagokat, várják a hajnalt. Látnak és hallanak. Élesebben, jóval élesebben mint mi, mai emberek a városok zajában. Mi sokszor csak arra figyelünk, hogy vibrál-e kabátzsebünkben a telefon, és közben azt sem vesszük észre, hogy pirosat mutat a lámpa, amikor az úttestre lépünk.

Ősi mesterség a pásztoroké. Sok nép érzi úgy, hogy ez a foglalkozás hordoz valamit az ősei életéből. Luby Margit az alföldi csikósok és gulyások szokásaiban lelte fel a honfoglalás előtti idők emlékeit. A velünk szomszédos népek emlékezetében a nyáját hegyi legelőkre terelő juhász jeleníti meg a legrégibb, a legigazibb foglalkozást. A Bibliában a legősibb, a legtisztább életforma a pásztoroké. Ábel a nyájból mutat be áldozatot, és az lesz a kedves Isten előtt. Nyájak pásztorai voltak a pátriárkák. Nyáj mellől hívta el az Úr Dávidot. A pusztában szólt Isten a néphez. A pásztorok követték hát az atyák hajdani életmódját. Az hozzánk közeledő Isten az egyszerű, elemi, alapvető dolgokra figyelő emberhez szól. A pásztorok sietve adták tovább az angyaloktól kapott örömhírt: ma született nekünk az Üdvözítő. Nem voltak érzéketlenek a szózatra. Nem voltak irigyek és önhittek, nem hallgatták el a világ megszabadításának titkát. Rögtön Betlehembe indultak, meggyőződtek a szózat igazságáról, elbeszélték az örömhírt az embereknek és dicsőítették érte az Istent. Nem véletlenül látja az Egyház ősi hagyománya a betlehemi pásztorok alakjában a jövendő lelkipásztorok képét. Elmondani mindenkinek az örömhírt és dicsőíteni az Istent: ez az apostolok küldetése, ez a papok különleges hivatása, de erre indítja a Szentlélek a világi hívőket is.

De miért is ez a nagy öröm? Mert a Megígért, a Fölkent, a Szabadító született meg. Mert maga Isten lett emberré! Ám a születés körülményeiben, hogy Jézus minden bizonnyal télen, hogy közönséges istállóban születik meg, hogy a külvilág csak egy szegény jászollal fogadja – ebben is ellentmondás rejlik. Feszültség az elérkezett személye és a rideg fogadtatás között. Mögötte pedig felsejlik a még sokkal nagyobb különbség a végtelen Isten és az evilágban élő, kiszolgáltatott teremtmény, az ember valósága között. A megtestesüléssel az isteni szeretet ezt a mérhetetlen távolságot hidalja át.

Miért teszi ezt? Mert ő az igazi pásztor, a pásztorok pásztora, aki az örök dicsőségből, ahol angyalok sokasága veszi körül (vö. Zsolt 138,1; 148,2; Mt 4,11; 16,27; 24,26; 25,31; 26,53; Lk 16,22; Zsid 1,6; 12,22 stb.), az elesett emberiség keresésére indul, hogy a vállán vigye haza az eltévedt bárányt. Értünk jött tehát, mert az elveszett bárány maga az emberiség. De ha elveszettek vagyunk, akkor létezik a megtalálás, akkor nem céltalan ösvényeken bolyongunk, hanem van egy otthon, egy otthon, ahol várnak ránk, egy otthon, ahová örömmel visz minket haza Krisztus, ha engedjük, hogy megtaláljon. Ezt a találkozást éljük át, amikor az idei karácsonyt ünnepeljük. Ezt az örömet kívánom minden kedves olvasónak!

Erdő Péter bíboros