Erdő Péter bíboros, prímás március közepén Rómában tartózkodott, ahol előadásokat tartott a Szent Kereszt Pápai Egyetemen és a Pápai Orbán Egyetemen, melyekről a Vatikáni Rádió magyar nyelvű szerkesztőségének adott interjúban kérdezte Vértesaljai László SJ.

– Bíboros úr ismét Rómában… kedden a Szent Kereszt Pápai Egyetemen vett részt egy konferencián, ahol előadást is tartott. Miről szólt a konferencia, és milyen témáról tartott előadást?

– 2017 az első egyházjogi kodifikáció századik évfordulója. Éppen ezért számos nemzetközi konferenciát rendeznek ezzel kapcsolatban. Fölvetik a kérdést, hogy az egyházjogot annak szemléletében, működésében befolyásolta-e, hogy gyakorlatilag a francia Code civil technikájának megfelelő alakba öntötték, tehát kodifikálták. Erre nézve nagyon komoly kritikai vélemények is hangot kaptak az előző években. Most ez a konferencia nyitja meg az ilyen fajta tanácskozásoknak az évadját itt, Rómában. 

A konferencia címe A kodifikáció és a jog az Egyházban volt. Nyilvánvaló, hogy az előadók több oldalról világították meg a különbséget a konkrét tételes törvény és a jog között. A jog az Egyházban az egyházfegyelmi hagyománynak és az apostoli hagyománynak is a közvetítője, tehát valamilyen szinten teológiai ismeretforrás. Amikor tehát alkalmazzuk, akkor egyrészt tiszteletben tartjuk és komolyan vesszük az egyházi törvények betűjét, hiszen azokban is kifejeződik az Egyház teológiai valósága, ugyanakkor akár bírói, akár közigazgatási, akár részleges törvényhozói tevékenységek során előfordulhat az, hogy az igazságosság azt követeli: a jogszabályok betűjétől valamilyen szinten térjünk el. Milyen mechanizmusokat tesz lehetővé a jognak a rendszere erre a megoldásra, az igazságosságnak erre a keresésére, és milyen forrásból gondoljuk mi, hogy egy igazságosabb megoldást meg tudunk indokolni vagy alapozni, ahhoz képest, mint amit a törvény betűje előír? Komoly kérdések ezek, és az egyházjog sajátos szellemiségét firtatják. Tudjuk, hogy a jog hozzátartozik az Egyház szakramentális valóságához, és ahogy a II. vatikáni zsinat után az Egyházat mint az üdvösség szentségét a teológia előtérbe helyezte, úgy merült föl a kérdés, hogy most a külső, látható tanúságtétel területén az egyházfegyelemnek is van egy sajátos teológiai funkciója. Ez húzza alá a felelősséget is. 

Jómagam a második nap végén voltam egy kerekasztalvitának a vezetője, amelyben az aznap szót kapott előadók vettek részt. Köztük volt Cyrill Vasil érsek, a Keleti Egyházak Kongregációjának érsek-titkára; Giovanni Doria, a Tor Vergata-i római egyetem professzora, civiljogász; Nicolas Alvarez, a San Damaso madridi egyetem professzora; Szabó Péter a Pázmány Péter Katolikus Egyetemről, aki a keleti egyházjogról beszélt; Patrick Valdrini, a párizsi Institute Catholique egykori rektora, most a Lateráni Egyetemen az Utriusque Iuris pápai intézet vezetője; Juan Ignacio Arrieta, a Törvényszövegek Pápai Tanácsának érsek-titkára, valamint Gaetano Lo Castro, a La Sapienza római egyetem professzora, aki különösen is kritikusnak mutatkozott a kodifikált kánonjog technikájával szemben.

– Milyen más lehetőség van a kodifikációval szemben vagy éppen mellette?

– Azt hiszem, hogy a jelenlegi jogéletben, így a civil jogrendszerekben is a kodifikált jognak egyfajta válsága van, hiszen a törvénykönyvek azt feltételezték, hogy elvileg szisztematikus egészként tudnak egy-egy jogterületet leszabályozni. Ehhez képest ma azt látjuk, hogy nagyon gyorsan változnak és nagyon apró részteletekkel is foglalkoznak a jogszabályok, és sokszor az elvi, szisztematikus összefüggés meggyengül közöttük. Ma internetes jogtárakkal dolgozunk, így az Egyházban is először digitálisan jutunk hozzá az új jogszabályok szövegéhez. Később aztán esetleg kiderül, hogy a hivatalos közlönyben mégsem pontosan az jelenik meg, hanem utólag javítanak rajta. Mindezek egy kicsit nehezítik azt, hogy egyetlen logikai egészként, letisztult fogalmakból felépített rendszerként tudjuk kezelni a jogot. Ez az általános jelenség. Ugyanakkor azonban nagy szükségünk van rá, hogy mégis csak egyfajta észszerűsége és erkölcsi legitimitása legyen az erkölcsi rendszerünknek, különösen nálunk az Egyházban, ahol a közösségi cselekvésnek is az Egyház küldetését kell kifejeznie. Ezért teológiailag hitelesnek kell lennie, nem idegenedhet el az Egyház teológiai jellegétől. Ez az állandó reflexió az, ami konkrét gyakorlati útkereséseket kíván.

– Az egyházjog mai konkrét megfogalmazása, ahogy azt száz évvel ezelőtt, 1917-ben megszerkesztették és 1983-ban II. János Pál pápa alatt megújították, vajon ki tudja-e fejezni a mai formájában az Egyház benső életét?

– Valami lényegeset kifejez belőle természetesen, de kimerítő választ nem adhat, hiszen az ember a misztériummal szemben mindig a gyöngeség pozíciójában van, és mindig részlegesek az emberi megfogalmazások. Ezenkívül azt is mondják jó színvonalú és tapasztalt jogászok, hogy a kodifikáció valahol egy csapda is. Mert ha egyszer egy jogterületet kodifikáltak, akkor azt utána megújítani, megváltoztatni is csak egy másik kodifikációval lehet. Ez volt az 1983-as tapasztalat. Ez most azt jelenti, hogy ezentúl nekünk mindig kodifikálásban kell gondolkodnunk? Igen is, meg nem is, mert azért nálunk is megjelenik a jogszabályok szaporodásának a jelensége. Nálunk is az a helyzet, hogy már két-három évenként sem elég kiadni az Egyházi Törvénykönyvet a lábjegyzetekkel, amelyek az új jogszabályokat hozzák, mert már addigra éppen újra kellene módosítani és kiigazítani, ráadásul a szöveget is, nemcsak a kiegészítő szabályokat.

– Nem okoz ez egy bizonyos lebegést, bizonytalanságot, ami a világban egyébként alapvetően tapasztalható? 

– Én egy kicsit ebben a vitában azt az álláspontot foglaltam el, miszerint nem teljesen igaz, hogy egy kodifikált jogot csak kodifikációval lehet megváltoztatni, hiszen a II. vatikáni zsinat után az 1917-es kódex erózióját tapasztaltuk, tehát a fokozatos föllazulás folyamatát, ami részben kedvező, részben kedvezőtlen volt. Milyen okból fakadt ez? Például abból, hogy a II. vatikáni zsinatnak különböző műfajú dokumentumai egyesek szerint olyan kijelentéseket is tartalmaztak, melyek közvetlenül végrehajtható jogszabályoknak minősültek. Mások szerint azonban ezek csak irányelvek voltak, amelyekhez még újabb pápai motu propriókra és rendelkezésekre volt szükség, hogy végrehajthatók legyenek. Ez egyik-másik témával előrehaladt, volt, ahol nem, volt, ahol csak egyfajta program jelent meg, például a javadalmi rendszer fölszámolása, de konkrét jogszabály-módosítást ez nem tartalmazott. Ilyen bizonytalanságok érték az akkori éveket, és benne volt annak tudata, hogy készül az új – ez is egy nagyon fontos elem volt, és ezért mi, a kodifikációs bizottságban részt vevők, akár mint professzorok is, nagy figyelemmel követtük. Van egy ilyen eróziós jelenség, és néhány évtizeddel a kodifikációk után ez előfordulhat.

– Készül egy új kodifikáció, egy újabb megfogalmazás?

– Jelenleg nem. Arról nincs szó, hogy új kódexet adnának ki a mostani helyett, de jelennek meg ismét és ismét jogszabályok. A legfeltűnőbb volt a Mitis Iudex és megfelelő keleti egyházjogi párja, amely egy egész fejezetet cserélt ki az Egyházi Törvénykönyvben új szöveggel. Szó volt többször arról, hogy a büntetőjogot is teljesen újraírják, ami egy egész könyve a kódexnek. Ez aztán megakadt, részben azért, mert olyan elvi viták vannak róla, hogy milyen irányba fejlesszék tovább. Egyrészt a hatékonyság nagyon fontos kérdés ez ügyben, másrészt pedig az emberi személyek, az Egyház tagjainak jogai és azok védelme, a védekezés lehetősége is nagyon fontos szempont.

– Egy újabb fontos téma a Pápai Orbán Egyetemen merült fel egy másik konferencián, ahol szintén előadást tartott bíboros úr. Miről szólt a konferencia, és milyen témában adott elő?

– Egy elég hosszú előadást kértek tőlem egy olyan többnapos konferencián, amely interdiszciplináris volt. A mérlegelésről beszéltem, ahogy azt ma olaszul mondják, a discernimentóról. Ez Ferenc pápa egyik kedvenc fogalma, amelyet nagyon sokszor hangsúlyoz már ez Evangelii gaudiumban, aztán később az Amoris laetitiában is visszatér rá, és bizonyos szempontokat megjelöl benne. Módszertanilag fontosak azok a kijelentései is, hogy a kazuisztikát kerülni kell. A kérdés az, hogy mi az a kazuisztika, amelyet kerülni kell, és mi az a mérlegelés, amelyre viszont szükség van? Ezen a területen az utóbbi néhány évben itt, Rómában tudósok egész csoportjai dolgoznak, filozófusok, pszichológusok, antropológusok és jogászok is, hogy jobban körüljárják ezt a dolgot, hiszen itt a morális cselekvésnek az alapjairól van szó, vagyis az emberképünk azon változásáról, amely miatt egy pusztán értelemre és akaratra, tehát döntésre redukált emberi cselekvési modell bizonyos kiegészítésekre szorul. Ugyanakkor viszont nincs olyan másik, mindenki által elfogadott filozófiai emberkép, amelynek fogalmaival közérthetően, biztosan és egységesen tudnánk leírni azt a folyamatot, amelyet az erkölcsileg felelős döntés jelent. Éppen ezért a különböző tudományágak képviselői, például a lelkiélet, a lelkiségi teológia, a lelkivezetés területeinek a szakemberei és akik pszichológiával foglalkoznak, szociológusok és egyházjogászok is szót kaptak ezen a konferencián. 

Nekem az volt a feladatom, hogy az egyházkormányzati hatalom gyakorlásában szükséges mérlegelésnek a kritériumait próbáljam összefoglalni és azonosítani. A mérlegelés maga csak egy módszer, de a mérlegelésnek tartalma is van, ha egyszer eredményorientált, mert a jogász esetében az eredmény a döntés, hiszen el kell döntenie az ügyet. Éppen ezért elég széles szakirodalom alapján megpróbáltam összeállítani azokat a helyzeteket, amikor a döntés előkészítésére a jog valamilyen útmutatást tartalmaz. 

Az első mindjárt a törvényhozói döntés, vagyis a törvény előkészítésének folyamata, amelyet régen úgy hívtak, hogy a törvény társadalmi vitája. Ha megfigyeljük, hogy például egy pápai jogszabály hogyan születik, akkor találunk olyan elemeket, hogy akár a Római Kúria dikasztériumai többször összejönnek, szavaznak a tervezetekről, és ezek kerülnek a pápa elé, például egy motu proprio esetében. Ha pedig valamilyen széles kört érintő döntésről van szó, akkor a szentatya megkérdezi a püspöki szinódust. Egyelőre a szinódusnak nem a kifejezett törvényhozói tanácsadás a feladata, de például a Mitis Iudex kezdetű motu proprióban Ferenc pápa kifejezetten hivatkozik rá, hogy a 2014-es szinóduson az atyák kérdései és javaslatai alapján ezt és ezt találta szükségesnek. Magyarán mondva a pápai jogszabály előkészítésében egy ilyen komoly tanácsadó testület, mint a szinódus, igenis segít. 

De magát a szinódust hogyan készítjük elő? Erre is van egy nemzetközi konzultációs metodológia: meg kell kérdezni a világegyházat, a püspöki karokat, azokat, akik a szinóduson részt fognak venni, a szerzetes-elöljárókat. Most a következő szinódus előkészítésekor már kifejezetten kérik, hogy a hívek széles köreivel is konzultáljanak valamilyen módon. Ez történhet gyűlésekkel és találkozókkal, de lehet az interneten is. Vállalva még azt a kockázatot is, hogy aki válaszol, az nem mind hívő, esetleg egy személy több választ is ad különféle módszerek segítségével, mégis, ez a közvéleménynek egyfajta szondázása, vagy annak a társadalmi erőtérnek egyfajta felmérése, ahol azután maguknak a döntéseknek vagy fegyelmi kérdéseknek mozogniuk kell. Tehát nemcsak a tanítóhivatali, hanem a fegyelmi területen is egy új konzultációs technikának vagyunk a tanúi.

Forrás és fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír