Az irgalmasság szentévében nagyböjti tematikus szentbeszédsorozatot tart Erdő Péter bíboros a budapesti Szent István-bazilikában, melynek tárgya: „Az irgalmasság testi és lelki cselekedetei”. A második szentbeszéd február 28-án, nagyböjt harmadik vasárnapján hangzott el.

Erdő Péter homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

Krisztusban Kedves Testvérek!

1. A mai evangélium a bűnbánat szükségességéről szól. Jézus a terméketlen fügefa példájával titokzatosan jelzi, hogy az Istentől való meghívás és kiválasztás kötelez minket. Kötelez a hitre, és kötelez a hitből és szeretetből fakadó jótettekre. Mai elmélkedésünkben ezért folytatjuk az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek áttekintését.

A testi cselekedetek sorában két fontos téma következik: felöltöztetni a ruhátlanokat és befogadni a vándorokat.

2. Igaza van a közmondásnak, hogy nem a ruha teszi az embert. A ruhaviselés azonban emberségünknek egy nagyon fontos és alapvető megnyilvánulása. A Teremtés könyvében azt olvassuk, hogy a bűnbeesés után az ember észrevette, hogy mezítelen, és fügefalevelekből készített kötényt magának (vö. Ter 3,7). Később is a tisztelet és az emberség fontos cselekedete a ruhátlanok felöltöztetése vagy legalább betakarása. Noéról olvassuk, hogy sátrában ittasan, meztelenül találták a fiai (Ter 9,21-27). Közülük kettő, Szem és Jáfet illendően betakarták őt és ezért áldásban volt részük. Valamiképpen a ruha az ember méltóságával is összefügg, ugyanakkor természetesen megvéd bennünket az időjárás viszontagságaitól. Ha meggondoljuk: a ruhának köszönhető, hogy az emberiség el tudott hajdan terjedni olyan vidékeken is, ahol az éghajlatot a teste nem tudta elviselni. A ruha tehát valahol emberi képességeinkkel, sikereinkkel, és végső soron emberi méltóságunkkal is összefügg.

Jézus Krisztus személyes életével is kinyilatkoztatást ad számunkra arról, hogy milyen lény az ember. Születése után rögtön azt olvassuk, hogy édesanyja pólyába takarta és jászolba fektette (Lk 2,7). Haláláról pedig tudjuk, hogy holttestét gyolcsokba göngyölték, hiszen feltámadása után, amikor Péter és János a sírhoz futottak, csak a lepleket látták és a kendőt, amellyel a fejét befedték (Jn 20,5-7; Lk 24,12 stb.). A passiónak pedig, Jézus szenvedéstörténetének, fontos állomása az, amikor megfosztják ruháitól. Ez különleges megaláztatás és szenvedés. Mindszenty bíboros emlékirataiban is olvashatunk arról, hogy ez fokozta a börtönben kiállott szenvedéseit. De Jézus varratlan köntösére a katonák sorsot vetettek (Mt 27,35; Mk 15,34; Jn 18,24; vö. Zsolt 22,19). Erről a köntösről ősi keresztény legendák úgy tartották, hogy maga, Szűz Mária készítette még Jézus gyerekkorában, és hogy ez a ruha a kis Jézus növekedésével csodálatos módon egyre nagyobb lett. Soha nem piszkolódott be és soha nem szakadt el [Vö. Makula nélkül való tükör,mely az üdvözítő Jesus Kristusnak és szent Szüléinek életét, úgy keserves kínszenvedését és halálát adgya elé, ford. Ujfalusi Judith, Nagy-Szombatban, 1712 (Pytheas, Budapest 2015), 179.]. Ez a köpeny tehát az isteni törődés és a gondoskodó anyai szeretet jelképe. A ruhától való megfosztás szinte a szeretet közösségéből való kiszakítást jelenti. De Jézus varratlan köntöse az egyházatyák írásaiban a keresztény közösség és hit egységét is jelképezi. Ilyen értelemben mondták, hogy Áriusz eretneksége elszakította Krisztus varratlan köntösét.

A ruha nagyon fontos használati tárgya volt az embernek. Az Ószövetség könyvei tiltották vagy elítélték a ruha zálogba vételét özvegyektől vagy szegény emberektől, különösen éjszakára (pl. Kiv.22, 25-26; MTörv 25,17; Ám 2,8). A ruhátlanok felöltöztetése úgy jelent meg, mint az emberi szeretet és együttérzés egyik legfontosabb cselekedete (vö. Tób 4,16; Ez 18,7; Jób 31,19; Mt 25,36 stb.).

Mind a mai napig a Karitásznak és a segélyszervezeteknek fontos akciója a ruhagyűjtés és a ruhaosztás. Plébániáinkon is szinte mindenütt működik Karitász-csoport, amely ezzel is foglalkozik. Sokszor hajléktalanoknak, vagy különös krízis sújtotta területeken élőknek sürgős szükségük van a megfelelő ruhára. Amikor 1956-ban a harcok miatt kiégett a ház, ahol laktunk, csak az a ruhánk maradt, ami rajtunk volt. Hamarosan beköszöntött a téli hideg. Külföldről érkeztek a ruhasegélyek, és a pesti Városházára mentünk sorba állni télikabátért. Testvéreimnek és nekem egy holland csomagból, szüleimnek pedig lengyel csomagból jutott télikabát. Édesapám ezt a kabátot hosszú évekig szeretettel viselte, mert a lengyel emberek szolidaritásának különös jelét látta benne.

Napjainkban a ruhák és cipők nagy részét nagyüzemi tömegtermeléssel állítják elő, sokszor talán szándékosan is gyenge minőségben, hogy hamar kelljen másikat vásárolni. A tömegesen kínált ruhafélék árában igen nagy a szerepe annak, hogy mennyire divatosak. Sokan többet fizetnek azért, hogy ruhatáruk megfeleljen a legújabb divatnak, és emellett szinte eltörpül a ruhák használati értéke. Sokszor a márkát fizetik meg a vevők, ha pedig hamis márkajelű termékeket lefoglalnak, felmerül a kérdés, hogy megsemmisítsék-e őket, vagy inkább kiosszák a rászorulók között. Ferenc pápa sokszor felemelte szavát a pazarlás ellen. Keresztény szempontból tehát jobb a használható ruhákat rászorulóknak adni, mint elégetni. Ugyancsak a szegények iránti felelősség kívánja, hogy a ruhát és a cipőt ne pazaroljuk. A nagycsaládokból álló közösségek egyik legszebb szokása, hogy a kinőtt, de még használható és jó ruhák körbejárnak a gyerekek és a családok között.

3. Súlyos szavak szólnak a Bibliában a menekültek és a vándorok befogadásáról. A vendégbarátság a régi népek körében jogi és szent kötelesség volt. A gazda, a családfő, a fallal körülvett város elöljárója döntött az idegenek befogadásáról. Nagy volt tehát a felelőssége. Sok felszólítás van a Bibliában arra, hogy fogadják be az emberek a városukba a menekülőt. A régi Izraelben külön menedékvárosok szolgáltak azok védelmére, akik akaratlanul követtek el emberölést, és a vérbosszú elől menekülniük kellett (Józs 20,1-6). Izaiás próféta a szeretet követelményeként szólítja fel hallgatóit, hogy fogadják be házukba a hajléktalan szegényt (Iz 58,7). Jézus tanításában is ez az irgalmas szeretetből való befogadás jelenik meg (Mt 25,36). Az idősek és betegek ellátása az ókorban, de nagyrészt a középkorban is a családi kötelékeken alapult. Nem volt a magányos öregek és betegek segítésére társadalmi intézményrendszer. Éppen a vendégbarátság, ahospitalitas gyakorlása volt az, ami a keresztény Egyházat arra indította, hogy a késő római korban külön otthonokat, házakat létesítsen idősek, betegek, árvák, szegények befogadására. Manapság ezeknek a funkcióknak a nagy részét állami és társadalmi szervezetek vállalták magukra. Megjelent ennek a gondoskodásnak a piaci alapon szervezett formája is. De az utóbbi évtizedek bizonyították, hogy a személyes szeretet, a rokonainkért, családjainkért való felelősségvállalás, és lehetőség szerint akár idegen rászorulók segítése is, újra szükséges és aktuális.

Az Ószövetség újabb könyveiben felmerül az idegenekkel szembeni magatartás néhány sajátos nehézsége és kísértése is. A Bölcsesség könyve a régi egyiptomiak bűneiről szólva megjegyzi: „Mások ismeretlen jövevényeket nem fogadtak be, ők azonban érdemekben gazdag vendégeket vetettek szolgaságra” (Bölcs 19,14). A szent szerző tehát különböző irgalmatlan cselekedeteket sorol fel, és közöttük súlyosság tekintetében még fokozatokat is megállapít. Az első a szeretetlenségből fakadó elzárkózás, a második pedig, ami ennél súlyosabb, a szívélyesnek látszó fogadás után az embertelen kihasználás és rabszolgaságba vetés (Bölcs 19,15-16). A Krisztus előtt nem sokkal született bölcsességi irodalom egy másik képviselője a Bibliában Jézus, Sirák fia könyve. Ott a szerző felveti az óvatosság kérdését is: arra figyelmeztet, hogy a jótékony segítségnek körültekintőnek kell lennie (Sir 11,19-12, 5).

A Katolikus Egyház Katekizmusa a menekültek és vándorlók segítésével kapcsolatban új jelenségekre is felfigyel. Mai világunkban a népmozgás tömegessé vált. Az idegenekkel kapcsolatos kötelezettségeket a 4. parancsolatról szólva tárgyalja az Egyház. Az irgalmasságnak ez a cselekedete a szülők iránti kötelességek és a családban megvalósuló szeretet összefüggésében áll (KEK 2241). A szülők, gyermekek, testvérek iránti segítő szeretet nem áll meg a család és a rokonság határainál, hanem megnyílik más emberek szenvedése felé is.

4. Tegnapelőtt Ferenc pápa részt vett azon az ünnepségen, amit XVI. Benedek Deus caritas est kezdetű enciklikája kiadásának tízedik évfordulóján tartottak. Beszédében az irgalmasság jellegéről fogalmazott meg erőteljes üzenetet: „Jézus programja a látó szív” – mondta. „Meglátja, hogy hol van szükség szeretetre, és ennek megfelelően cselekszik. A szeretet és irgalmasság szorosan összefügg, mert Isten létezési és cselekvési módját, identitását fejezik ki” [FERENC PÁPA, Beszéd a Deus caritas est enciklikáról szóló konferencia résztvevőihez, 2016. február 26. (Magyar Kurír)]. Fontos tehát, hogy akár egyénileg, akár intézményesen segítünk, ilyen „látó szívvel” közeledjünk a bajbajutott emberekhez.

5. Az irgalmasság lelki cselekedetei közül szinte mindegyik összefügg a most felsorolt testi cselekedetekkel. Egyet említenék csak meg, ez pedig így hangzik: figyelmeztetni a bűnösöket. Mindenekelőtt Jézus szavai jutnak eszünkbe a szálkáról és a gerendáról. Nem léphetünk fel senkivel szemben agresszív, kioktató módon, ismerni kell a saját gyengeségeinket. Minden jobbító szándékú megjegyzésünk alapja az alázat kell, hogy legyen. Ki merné közülünk azt mondani, amit Szent Pál: „Kövessétek példámat, testvérek! Figyeljetek azokra, akik úgy élnek, ahogy példámon látjátok!” (Fil 3,17). Szent Jakab apostol levelében a testvéri helyreigazítás alázatos formájáról kapunk tanítást. Mások helyes útra térítése mintha a saját bűnökért való engesztelés eszköze lenne. Ezt olvassuk: „Testvéreim!” – írja – „Ha valaki közületek letér az igazság útjáról, és akad, aki visszatéríti, az tudja meg, hogy aki a bűnöst letéríti a tévelygés útjáról, megmenti lelkét a haláltól, és tömérdek bűnre fátyolt borít” (Jak 5,19-20). Erről írja Avilai Szent Teréz az Alapítások könyvében (1,7): „Isten többre becsüli, ha egy lelket igyekezetünkkel és imádságunkkal megnyerünk neki az ő irgalma által, mint minden más szolgálatot, amit neki tehetünk”.

Felejthetetlenül szépen mondja ezt Babits Mihály Az írástudók árulása című művében. Az írástudó, az értelmiségi, sőt, ma itt bátran mondhatjuk, hogy a hívő keresztény ember látja a csillagot, a hit fényét, ami eligazít az élet útján. Az a kötelessége, hogy ezt mutassa mindenki másnak is. Ha közben ő maga bukdácsol is, ez emberi gyengeség. De ha nem mutatja többé a csillagot, vagy más irányt jelöl meg, esetleg azt is mondja, hogy nincs miért irányt keresni – ez az írástudók árulása. A bűnösök figyelmeztetése tehát keresztényi kötelesség és hivatás, amelyet alázattal, szelíd szeretettel és határozott következetességgel kell teljesíteni.

Ehhez kérjük az éleslátást és az erőt a mai szentmisében! Amen.

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír