Krisztusban kedves testvérek!

Mindenszentek ünnepe van. A szentekről azt valljuk, hogy már az örök boldogságba jutottak. Nekik tehát nincs szükségük arra, hogy mi ünnepeljük őket. Persze lehet azért, hogy örülnek neki, amikor megemlékezünk róluk, hiszen a szentek közösségének hitigazsága, amit a hiszekegyben mindig megvallunk, azt jelenti, hogy kapcsolat, kommunikáció van köztünk, hogy kérhetjük közbenjárásukat és tudnak is segíteni rajtunk. Tehát valamilyen módon érzékelik, amikor imádkozunk hozzájuk, amikor gondolunk rájuk.

Mégis szükségük az ünnepre nem nekik van, hanem nekünk, akik itt a földön élünk. És nem csupán azért fontos ez a számunkra, mert segítséget kérhetünk a szentektől, hanem talán még inkább azért, mert látni akarjuk őket, ha másként nem, legalább lelki szemünkkel, mert az ő boldogságuk valamiképpen ránk is átsugárzik. A szentekről valljuk, hogy életükben magát, Krisztust tükrözték vissza: Krisztus igazságát, bölcsességét, szeretetét, vagy akár természetfeletti tudását. A szentekben is Krisztust csodáljuk.

De van ennek az élménynek egy nagyon közeli, gyakorlati megjelenése is. A szentekkel már itt, a földi életben felemelő, jó érzés volt találkozni. Volt olyan kiváló gyóntató – Vianney Szent Jánostól Futó Károlyig – akinek a gyóntatószéke előtt, vagy akár életének végén a betegszobája előtt is sorban álltak az emberek, mert tőle kérték a feloldozást, vele találkozva érezték meg igazán Isten szabadító, irgalmas szeretetét. Más szent emberekkel azért volt nagyszerű találkozni, mert távolba láttak. Mert erőteljes, igaz útmutatást tudtak adni egyes emberek és nagyobb közösségek számára. II. János Pál pápánál jártam egyszer. Sokak javaslatára előre megfogalmaztam magamban, hogy mit fogok tőle kérni. Mielőtt még előadhattam volna kérésemet, ő hozta szóba a témát és olyan távlatot nyitott, amely megnyugvást, bizalmat, örömet adott hosszú évekre. Nem véletlen, hogy ahol a szent pápa megjelent, ott elkezdett mozogni és zúgni a tömeg, mindenki felé fordult. Nem azért, mert ő olyan nagyszerű volt, hanem mert megérezték, hogy rajta keresztül Krisztus szól hozzánk. De különleges érzés volt már pap koromban néha hazamenni a szüleim lakásába is, ahol édesapám halála után már csak édesanyám lakott. Még amikor nem egyeztettük is előre, hogy mikor érkezem, már a lépcsőházban éreztem, hogy édesanyám szeretettel vár és mindig nagy öröm volt ez a találkozás. Nem véletlen tehát, hogy mikor valaki eltávozik körünkből, azért imádkozunk, hogy eljusson a „szentek társaságába”.

A szenteket tisztelve, a szentekkel találkozva meglátjuk magát Krisztust is. Nem véletlenül hívják az üdvösséget is Isten boldogító színelátásának. Isten azonban Krisztusban fordult egyszer s mindenkorra az emberiség felé, ezért vágyunk valami olyan bensőséges találkozásra Krisztussal, amit legjobban talán a látás szóval fejezhetünk ki. Már a 4. zsoltár abban látja a boldogságot, hogy Isten ránk ragyogtatja arcát (Zsolt 4,7-8). Ez az isteni arc pedig számunkra Krisztusban ragyogott fel. Ezért írja Szent Pál apostol: „Isten ugyanis, aki azt mondta: »A sötétségből támadjon világosság«, a mi szívünket is megvilágosította, hogy Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán felragyogjon nekünk” (2Kor 4,6). Ezért vágyunk hát arra, hogy a szentekkel együtt és a szentek példáját szemlélve meglássuk Krisztus arcát, ahogyan ezt Avilai Nagy Szent Teréz költői szavakkal kifejezte: 

Lássalak csak Téged,
Jézusom, te drága,
Lássalak csak Téged,
Haljak meg utána.

Lássa, ha ki rózsát,
Jázmint akar nézni,
Én ha nézhetek rád,
Ezer kert vagy égi.

Édes Názáreti,
Szeráfok virága,
Lássalak csak téged,
Haljak meg utána.

Boldogság sosem kell,
Amíg Jézus távol,
Eped gyötrelemmel
Akiben ez lángol
Csak te légy a gyámol,
Te szerelmed vágya,

Lássalak csak Téged,
Jézusom, te drága,
Lássalak csak Téged,
Haljak meg utána.

Ezt a Krisztussal való találkozást ünnepeljük a szentekben, erre törekszünk akkor, amikor a szentek példáját követve megéljük a velük való közösséget. Erre a boldogságra teremtett minket az Isten, ennek eléréséhez kérjük az ő segítségét és összes szentjeinek közbenjárását. Ámen.

* * *

Erdő Péter a szentmise végén elvégezte a lucernárium szertartását, amelynek során a halottakra emlékezve meggyújtják a feltámadott Jézust jelképező húsvéti gyertyát.

Forrás: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye

Fotó: Walczer Patrik

Magyar Kurír