Szeretettel köszöntelek a ZARÁNDOKLAT - Élő egyház közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
ZARÁNDOKLAT - Élő egyház vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a ZARÁNDOKLAT - Élő egyház közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
ZARÁNDOKLAT - Élő egyház vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a ZARÁNDOKLAT - Élő egyház közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
ZARÁNDOKLAT - Élő egyház vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a ZARÁNDOKLAT - Élő egyház közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
ZARÁNDOKLAT - Élő egyház vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Kis türelmet...
Bejelentkezés
Az InfoRádió Aréna című műsorának Erdő Péter bíboros, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) elnöke volt a vendége. A május 21-én készült és pünkösdvasárnap sugárzott interjú teljes leiratát az alábbiakban közreadjuk.
–
Erdő Péter bíboros prímás, Esztergom-budapesti érsek az InfoRádió
Arénájának vendége. A beszélgetés csütörtök délelőtt készült, most
felvételről hallják. Bíboros úr, köszönöm, hogy erre lehetőséget ad. Az
ünnep ebben az évben is lehetőséget ad arra, hogy a világegyház és a
nemzeti egyházak megfogalmazzák üzeneteiket. 2015-re van-e pünkösdi
üzenet itthon?
– Az itthoni pünkösdi üzenet Ferenc
pápának az útmutatásához kapcsolódik. Most ezen a héten kedden az olasz
püspöki karnak tartott egy gyönyörű beszédet, amelyben szó volt arról,
hogy milyen legyen a püspök, milyen legyen az egyház a mai történelmi
pillanatban. Azt mondja, hogy „öltsük magunkra Krisztus érzéseit,
szenvedélyességét, szeretetét”. Ezért vigasztalódjunk, ezért nincs okunk
arra, hogy helyt adjunk a depressziónak és a csüggedésnek, hiszen a
küldetésünk nagyon konkrét örömhírt tartalmaz. Ezen belül sok feladatot
jelöl meg, és azt hiszem, hogy ezek bennünket is itt, Magyarországon is,
bizony érintenek. Az egyik ilyen feladat azt mondja, hogy „ne legyünk
félénkek és érdektelenek az intézményes vagy egyéni korrupció elterjedt
gondolkodásmódjának a bírálatában”. Vagy ilyeneket mond, hogy utasítsuk
el az Isten népét félrevezető ideológiai gyarmatosítást. Világszerte
nagyon sok ilyen jelenséggel találkozik az egyház, és a Szentatya ez
ellen többszörösen föl is emeli a szavát. Azután: „az ember méltósága és
identitása érdekében lépjünk fel”. Ezt az ideológiai gyarmatosítást a
pápa részben az emberi méltósággal és identitással szembenállónak
érzékeli. Egyébként ezért van az, hogy ő nagyon komoly szavakkal bírálja
az igazságtalan gazdasági világrendet is, tehát a szegényekkel érzett
szolidaritásnak ilyen konkrét tartalma is van. Aztán szól arról, hogy
„beszéljünk az Isten népéhez gyakorlatiasan, világosan”, amire ő maga is
jó példát ad, és hogy „igyekezzünk minél jobban bevonni a
paptestvéreket és a világiakat is az egyház közösségi életébe”, ami a
II. vatikáni zsinat óta általános irányelv, de amelyet újra és újra
tudatosítanunk kell ahhoz, hogy ne fáradjunk bele, ne feledkezzünk meg
róla adott esetben. Azt hiszem, hogy ezenkívül amiket mond, azok már
inkább a szerzeteseknek szólnak. Ezek közt olyan is szerepel, hogy az
alapítóknak, a rendalapítóknak a kezdeti lelkesedését és karizmáját úgy
kell megőrizni, hogy nem hagyjuk az egyes rendházakat és közösségeket
elöregedni, hanem legfeljebb összevonjuk őket, hogyha szükséges, de
mindig keressük azt, hogy az eredeti küldetésnek és karizmának a
dinamizmusát megmutassuk a világnak.
– Visszatérnék az
első ponthoz, ahol a pápa a korrupció elutasítására buzdít és bátorít.
Itt gyakorlati cselekvést is ajánl, hogy ne fogadjuk el, ne tegyük
zsebbe? Ne fogadjuk el, ha a mi zsebünkbe akarják tenni?
–
Hát gondolom, hogy az egyházi személyeknél nem annyira jellemző ez.
Néha Rejtő Jenő jut erről az eszébe az olvasónak Magyarországon, hanem
az biztos, hogy keresztény közösség vagyunk, és a világi embereknek vagy
a világi ügyek intézésében egy olyan társadalomban, amelyik a
korrupciónak a fogságában él, nap mint nap fölmerülnek ezek a helyzetek.
Mit lehet ilyenkor csinálni? Nyilván ez is egyfajta társadalmi csapda,
olyan, mint például a gyűlölködés, olyan, mint például a terror. Nem
véletlen, hogy a latin-amerikai teológiának a Szentszék által is
elfogadott változatai a bűn struktúrájáról beszélnek, ami ránehezedhet
egy egész társadalomra. Tehát nem csupán egyéneknek a rossz
cselekedetei, hanem ezekből kialakul egy egész szövedék, amit az
egyénnek roppant nehéz áttörni. Nyilván itt az első feladat az, hogy
tudatosítsuk a problémát, adott esetben nevezzük is néven a gyereket.
Másodszor pedig segítsük azokat, akik személyesen mernek vállalkozni
arra, hogy kiszakadnak ebből a bűnös szövedékből, hogy nem vesznek részt
benne többet. Ilyen irányba mutat egyébként a Szentatyának az az
útmutatása is, amit, mondjuk, Dél-Olaszországban többször megfogalmaz,
hogy a szervezett bűnözésnek a hálójából hogyan tud egy kisember
kiszakadni. Ez adott esetben hősiességet kíván, és adott esetben
kívánhatja azt, hogy az egyház külön is segítse az ilyen embereket.
– Megbünteti az egyház azokat a szentségek megtagadásával, akik ebben részt vesznek?
–
Nem annyira erről van szó, bár ilyen is elhangzott, erről is volt, ugye
sajtóvita, hogy ki vannak-e közösítve, vagy nem, de hát ahhoz, hogy egy
büntető szankciót lehessen alkalmazni, ahhoz a tényállást pontosan
körül kell írni. És azért ez egy olyan bonyolult társadalmi jelenség,
hogy itt kevés olyan tényállás van, amit egész pontosan meg lehetne
rajzolni. Azonban aki elutasítja, aki nem vesz benne részt, hát az
esetleg egzisztenciális következményekkel kell hogy számoljon, mondjuk
nem tud megélni. Ilyenkor lép be az egyházi karitász, és sokszor nagyon
diszkréten. Az ilyen embereket segíteni, segélyezni kell ahhoz, hogy
tényleg az életüket meg tudják változtatni.
– Rendkívül
gyakorlatias üzeneteket fogalmazott meg az Európai Püspöki Konferenciák
Tanácsa és az Európa-napi üzenetében az elnyomásnak kitett nőkkel,
migránsokkal, romákkal, környezetvédelemmel, fiatalok helyzetével
kapcsolatban. Látnak maguk előtt új feladatokat?
– Azt
hiszem, hogy igen, nem azért, mintha az evangélium más lenne az idén,
mint tavaly volt, hanem a világ változik körülöttünk, bizonyos témák
különös hangsúlyt kapnak. Ez a nyilatkozat rendkívül széles bázison
született. Rómában megtartottuk az éves találkozónkat az Európai
Egyházak Tanácsával, vagyis az Egyházak Világtanácsának európai
szervezetével. Tehát azt lehet mondani, hogy 120 tagegyház
képviseletében ők, mi meg az összes európai katolikus püspöki
konferenciák képviseletében fogadtuk el ezt a dokumentumot. Magyarul: az
európai kereszténység számára teljesen reprezentatív megnyilatkozásról
van szó. Ebben hangsúlyt tettünk a szabadságra, hiszen az volt az
alapkérdés, talán még a Charlie Hebdo esete óta, hogy mit értünk helyes
szabadságon. És ismételten állást foglal a dokumentum amellett, hogy az
emberi személynek méltóságából kifolyóan megjár a szabadság, de az egyes
szabadságjogokat nem lehet összefüggésükből kiszakítani és esetleg
kijátszani egymás vagy mások ellen, hiszen a szabadság felelősséggel is
jár. A szabadság nem puszta negatív fogalom, nem pusztán azt jelenti,
hogy minden kötöttségtől mentes vagyok és a másik emberre sem kell, hogy
tekintettel legyek. Ez már nem igazi szabadság. Hanem értékek
megvalósítására, javak megszerzésére, szolgálatára való és szolgál az
igazi szabadság. Ilyen értelemben tehát a szolidaritásnak a küldetését
vagy a szolidaritásnak a feladatát is magában foglalja a helyes
értelemben vett szabadság. Így kerülnek elő azok a csoportok, akiknek
erre a szolidaritásra szerintünk különösen is szükségük van. Ilyenek
lehetnek bizonyos országokban azok a nők, akik valamilyen elnyomásnak
vagy erőszaknak az áldozatai. Aztán ilyenek lehetnek például a
bevándorlók. Erről részletesen vitatkoztunk Rómában, mert ez ma valóban
Európát foglalkoztató, sok arcú probléma. Bizonyos mediterrán országok,
Olaszország, Görögország lakossága, de részben egyházi vezetői is látnak
abban fantáziát, hogy osszuk el a bevándorlókat és a többi országok is
vegyenek át egy bizonyos kontingenst. Ugyanakkor érzik azt a problémát
is, hogy valahogyan azt is meg kell határozni, hogy ki léphet be, ki nem
léphet be. De az egyháznak itt is van egy elsődleges küldetése, ez
pedig a nyomorúságban, bajban, szükségben lévő embernek járó, embernek
szóló segítség.
– Meghatározza-e az egyház a személy
számára érthető cselekvési parancsot? Ha olyan helyzetben lévő emberrel
találkozik, aki valahonnan bármi miatt menekül, a szolidaritás ez a
parancs?
– A parancs a szolidaritás, ez teljesen
egyértelmű. Jézus Krisztusnak a radikális tanítása olyan tanítás, ami a
saját korában is megbotránkoztatta a környezetét, mert azt mondták, hogy
ki tudja ezt mind megtartani. És mégis az ellenségszeretet parancsa,
azt hiszem ennek a legmagasabb foka, amikor már azt sem nézzük, hogy
tulajdonképpen milyen az illetőnek a beállítottsága, hanem csak azt,
hogy nyomorúságot, szükséget szenved. Természetesen az államoknak joga
és kötelessége az, hogy valamilyen szinten a közrendet biztosítsák, hogy
igyekezzenek annak a közösségnek az igazi javát szolgálni, akit
képviselnek. Ez azonban ezzel a konkrét és nagyon közvetlen
szeretetparanccsal együtt kell hogy működjön, és nekünk elsődleges az,
amit a mindennapi életben közvetlenül találunk. Tehát ha találkozunk az
éhezővel és tudunk enni adni neki, tegyük meg. Ez azonban önmagában még
nem oldja meg ezt a hatalmas világméretű problémát. Éppen ezért azt
mondja a nyilatkozat, hogy egyrészt tegyünk meg mindent, hogy megmentsük
a bevándorlókat, akik a Földközi-tengeren át érkeznek, ugye
Olaszországban elsősorban ezt érzik, másrészt, hogy megszüntessük a
kétségbeesett elvándorlás okait, és lehetővé tegyük, hogy mindenki
békében élhessen a saját eredeti hazájában. Na most ez a második rész,
ez, persze sokkal nehezebb. Tehát nehezebb, mint a közvetlen
humanitárius segítség, mert ehhez valóban a gazdasági világrendet
kellene igazságosabbá tenni, a politikai viszonyokat kellene békésebbé
tenni egész kontinenseken. Hát ez egy igen nagy feladat, és ebben
biztos, hogy a vallási közösségek önmagukban inkább csak prófétai jelek
lehetnek, de önmagukban ezt elintézni vagy eldönteni nem tudják.
–
Addig, amíg a világrend nem változik meg és nem maradhat mindenki ott
szabad akaratából, ahol született, addig akkor marad az azonnali és
hatékony segítség a mi számunkra? Mi jobb helyzetben vagyunk?
–
A hívő számára az azonnali és hatékony segítség abszolút parancs.
Mindenki, amit tehet, tegye meg. Másrészt az államok számára pedig
megmarad az igazi közjóért való felelősség, de ebbe az emberség is
beletartozik.
– Környezetvédelemmel is foglalkoztak. Az
egyház nem működtet gyárakat, nem szennyezi a levegőt. Mit tudnak tenni a
környezet megóvása érdekében?
– Mi az emberhez szólunk,
az embernek a felelősségét kell fölébreszteni. Tehát mindenki ébredjen
rá arra, hogy ő maga is hozzájárulhat a környezet megóvásához. És ebben
nevelő feladatunk van. Azt hiszem, hogy ezért is adott ki például a
magyar püspöki kar is egy nagyon komoly dokumentumot erről a témáról.
Azt is kérik az egyházak, hogy valamiképpen hallgassák meg a
véleményüket, például most a decemberi párizsi tárgyalásokon, az
úgynevezett COP 21-es klímaváltozási konferencián. Ennek a nyilatkoznak a
hátterében, persze ott van az is, hogy nem kérte senki az egyházak
véleményét, és ez egyes egyházaknak, testvér egyházaknak rosszul is
esett. Azonban itt nem érzelgősségről van szó, hanem arról, hogy valóban
mit tehetünk az ügy érdekében. Ha van, aki elfogadja a
közreműködésünket szakmai segítséggel, humán területen végzett munkával
szívesen állunk rendelkezésre.
– Mit mond a tanács a romákról, akik nagyon mások például Magyarországon, de megint más képet mutatnak Franciaországban?
–
Elsősorban a hozzájuk fűződő viszonyunkat tartja szem előtt ez a
nyilatkozat, azt mondja, hogy az ellenük irányuló, az érzéketlen, az
ellenséges beszéd helyett a szeretet és a szolidaritás hangját és
érzését kell elsajátítani. Tehát magyarul a szívünket kell
megváltoztatni elsősorban. A konkrét társadalmi probléma Európában
szintén jelentkezik, ugye másképpen Franciaországban és Olaszországban,
ahol inkább a bevándorlás miatt volt az előző években nézeteltérés, és
másképpen abban a négy kelet-európai EU-tagállamban, tehát Bulgáriában.
Romániában, Magyarországon és Szlovákiában, ahonnan ezek a roma
közösségek vagy csoportok a nyugati országok felé indulnak. Ennek a
kérdésnek a megoldása érdekében ugyanez a szervezet, tehát az Európai
Püspöki Konferenciák Tanácsa, pár évvel ezelőtt rendezett egy
kontinentális felmérést, adataink vannak arról, hogy ezekben az
országokban a roma népesség nem nomád életmódot folytat, tehát hibás az a
nyugati témakezelés, amelyik nomádnak tekinti őket, hanem olyan
régiókban élnek, ahol úgynevezett mély munkanélküliség van, tehát egy
nemzedék óta tartó munkanélküliség. Felmértük azt is természetesen, hogy
a képzettségnek, a szakképzettségnek is nagy hiányában szenvednek
sokan, tehát az iskolázatlanság jelensége is megtalálható. Ugyanakkor az
is világos a számadatokból, átlagbér-, létminimum-adatokból, hogy 1,80
euró órabér esetén ennek a népességnek a nagy része megmaradna a
szülőföldjén. Ehhez természetesen az kellene, hogy olyan jellegű
tevékenységeket, ipari tevékenységeket szervezzenek oda, amelyek ezt
biztosítják. Ehhez viszont EU-s támogatásra van szükség, mert a
vállalkozók maguktól inkább Dél-Kelet-Ázsiába mennek, ahol még sokkal
olcsóbban dolgoztatják az alkalmazottakat. Itt tehát valóban európai
méretű szolidaritásra is szükség lenne, és természetesen arra, hogy az
ilyen munkahelyen dolgozó emberek, akár ők maguk is, akár a következő
nemzedék már olyan képzést kapjon, ami lehetővé teszi, hogy
kvalifikáltabb munkát is el tudjon vállalni. Tehát a fölemelkedést
társadalmi szempontból.
– Milyennek látják, milyennek
látta a Tanács a fiatalok helyzetét? Ez is teljesen másnak látszik
Európa egyes országaiban. Van, ahol nagyon rossz a helyzet,
Spanyolországot szokták példaként mondani, van, ahol kevésbé.
–
Van, ahol kevésbé rossznak tűnik, mert nem látszik annyira. A
kelet-európai országokból tömegesen vándorolnak el a fiatalok, hogy
munkát vállaljanak. Ez, mondjuk, Litvániában azt jelenti, hogy a
lakosság 30%-kal csökkent, és főleg a képzettebb fiatalemberek hagyják
el az országot, mert a nyugat-európai, mert a skandináv munkaerőpiacnak
olyan erős a vonzása. Ilyen kis országokban ez sokszor azt a kérdést is
fölvetni, hogy a nemzeti nyelv és a nemzeti kultúra képes-e reprodukálni
magát a következő generációban, hogyha pont a fiatalok vándorolnak el.
Ez tehát majdnem létkérdésként merül fel egyes helyeken. Ugyanakkor
azonban a társadalom elöregedése is jelentkezik, ami ezekben az
országokban, amelyek az alacsony bérszínvonal miatt nem különösebben
vonzóak, hát, bizony az egész nyugdíjrendszer, bizony, az egész
szociális ellátási rendszer vonatkozásában is nagy kérdéseket vet föl.
Olyan országokban, mint Spanyolország, tömeges az ifjúsági
munkanélküliség. Még az elvándorlás sem egyenlíti ezt ki. Sőt, nem
sokkal ezelőttig bevándorlókat fogadott Spanyolország nagy számban,
mondjuk Romániából is. Ez is probléma, hogy őket hazaküldjék-e vagy
azokon a munkahelyeken továbbra is inkább őket foglalkoztassák. Itt,
persze fölmerül az is, hogy kiket foglalkoztatnak törvényesen, kiket
feketén, milyen béreket fizetnek a vállalkozók ténylegesen a
dolgozóiknak. Szóval egy olyan összefüggésben vagyunk, amikor a latin
országokra ránehezedik egy ilyen perspektívátlanságnak a réme. Mi lesz
az ifjú nemzedékkel? Hiába tanultak, hiába szeretnének dolgozni, nincs
rá lehetőségük. Ebben az értelemben ennek a nyilatkozatnak a
szolidaritási kérése vagy követelménye arra vonatkozik, hogy ne csak
gazdaságilag, ne csak pénzügyileg tervezzék az országok vezetői azokat a
folyamatokat, amelyeket segíteni kívánnak, hanem az ember legyen a
központban. Az ember nem egy szám, nem elvont munkaerő, hanem személy.
Tehát célja, nem pedig eszköze vagy mellékterméke egy gazdasági
folyamatnak. Ez a szemléletbeli változás az, ami nagyon aktuális.
– Itthon a fiatalok érdekében lát feladatokat? Olyan feladatokat, amelyekben az egyház különös szerepet vállalhat?
–
Rengeteg ilyen feladat van, ezek közül az egyik most bontakozik ki
széles körben. Ez az iskolai nevelésnek a feladata természetesen, hiszen
elég sok egyházi fenntartású iskola és óvoda van, sőt, a
felsőoktatásban is létezik ez a szektor. Biztos az, hogy nyugodt,
tárgyszerű, színvonalas képzést, és ennek megfelelő nevelést kell adnunk
ezekben az intézményekben, és ez nem könnyű. Örömmel állapítjuk meg,
hogy azért országosan ilyen tekintetben a színvonal mintha az utóbbi
10-15 évben javult volna. Eleinte, mikor visszakaptunk iskolákat,
megijedtünk, hogy hogyan fogjuk mi ezt kiegyensúlyozottan, színvonalasan
és pláne katolikus szellemben működtetni. Most úgy látszik, hogy ez
azért javul, hogy itt komoly érlelődés valósul meg, de, persze fontos az
is, hogy az egyházközségek és a fiatalok között a kapcsolat milyen.
Próbálunk például a közérdekű munka keretében is, meg informálisan is
bevonni fiatalokat a karitászmunkába, vagy más plébániai
tevékenységekbe. Ebben is vannak szép kezdeményezések, és természetesen
voltak a plébániai ifjúsági közösségek. Ezeknek a létszáma azonban éppen
az iskolai hitoktatásnak a változása miatt csökken az utóbbi időben.
Sok szülő azt mondja, hogy miért menjen el a gyerek még a templomba is,
amikor az iskolában úgyis be van íratva hittanra. Tehát a templom és az
iskola közti távolságot kell valamiképpen áthidalnunk, ezen fáradozunk.
– Hogyan? Milyen ötleteik vannak?
–
Az egyik az természetesen, hogy a hittanóra keretében is beszéljünk az
egyházközösség életéről, ne csupán elvont hittartalmakról. Egy másik az,
hogy szervezünk természetesen a fiataloknak ma is, és nagy számban
vesznek rajta részt, nyári táborozást. Ez még mindig az egyik
legfontosabb ifjúsági tevékenységünk, százezres volumenű személyt érint.
Ebben a munkában a plébániai közösségek viszik a prímet, esetleg
lelkiségi mozgalmak is, esetleg szerzetesrendek is részt vesznek benne,
és ezek a közösségek alkalmasak arra, hogy személyes kapcsolatokat
erősítsenek, hogy a plébánia vagy az egyházi közösség és a fiatalok
között tartósabbá tegyék az együttműködést.
– Milyennek
látja most az állami intézményekben megvalósuló hitoktatás állapotát,
teljesítményét, helyzetét azon túl, hogy a plébániáról ezek szerint
elvon fiatalokat?
– Azt hiszem, hogy valóban átmenetről
beszélhetünk, nemcsak az időzítés tekintetében, hiszen felmenő rendszerű
átalakulás van, ami még nem ért végig, hanem a módszer tekintetében is.
Nyilván a hitoktatók személye, a személyek kiválasztása is új és új
kérdést vet fel évente. Örömmel látom, hogy számos pedagógus is
érdeklődik és megszerzi azt a képesítést, amely ahhoz kell, hogy hittant
is taníthasson. Ez azért is jó, mert kellő pedagógiai hozzáértéssel,
már az adott iskolában jártassággal rendelkezik. Fontos dolog az is,
hogy a tanteremkérdés meg legyen oldva. Ahogy az egyes évfolyamok
belépnek, úgy lesz egyre nagyobb technikai probléma, hogy egy osztálynak
a közössége több felekezetű hittanra jár, plusz erkölcstanra vagy
etikára is jár egy részük. Egyidejűleg annyi termet biztosítani
rendkívül nehéz. Azt hiszem, hogy itt is újabb megoldásokra lesz
szükség.
– Most már jobb az egyeztetés a vallásoktatás
ügyében az állami és a katolikus egyház között? Mert emlékszem, néhány
évvel ezelőtti interjúban azt mondta, hogy nem volt maximálisan
zökkenőmentes ez.
– Azt hiszem, hogy a gyakorlat
valamilyen módon alakult. Amit jelenleg sok helyen még panaszolnak, az
az, hogy rendkívül bürokratikus adatszolgáltatás van, hogy néha olyan
adatokat is meg kell adnunk, és több mint százezer gyerek után,
amelyeket mi magunk nem kaptunk meg a KLIK-től, és azt mondják, hogy nem
is akarják megadni. Másrészt meg azt mondják, akkor fizetnek, hogyha
ezeket is mi megadjuk. Voltak ilyen technikai számok és egyebek. Ezekben
mindig egyeztetni kellett, harcolni kellett, hogy akkor mégse
állítsanak lehetetlen követelmények elé bennünket. A dolognak ez a
bürokratikus része az, ami egy kicsit megterhelő. Reméljük, hogy a
gyakorlat megszilárdulásával ez majd tisztul.
– A tartalmi rész akkor, amit oktatnak, amiről beszélnek, akkor ezek szerint az rendben van?
Rendben lehet abban az értelemben, hogy mi határozzuk meg.
–
Hírek következnek, utána innen folytatjuk. Erdő Péter bíboros prímás,
Esztergom-budapesti érsek az InfoRádió Arénájának vendége. A
beszélgetést felvételről hallják, csütörtök délelőtt rögzítettük.
II.
–
Erdő Péter bíboros prímás, esztergom-budapesti érsek az InfoRádió
Arénájának vendége. A beszélgetést felvételről hallják, csütörtök
délelőtt rögzítettük. Újra vitáznak a halálbüntetésről itthon és
Európában is. Mit ajánl a józanul érvelni kívánók figyelmébe?
–
A katolikus egyházban erről világegyházi szintű hivatalos álláspont
van. Ez pedig a katolikus egyház katekizmusának 2267. pontja. Egy külön
kis fejezet foglalkozik ezzel, amelyet ráadásul a ’90-es évek végén
módosítottak és pontosítottak is a legmagasabb pápai tekintéllyel. Ebben
arról van szó, hogy természetesen az államnak kötelessége megvédeni a
polgárait a jogos önvédelem keretében, majd egy olyan bekezdés
következik, amely a napjainkban szóval kezdődik. Én nagyon fontosnak
tartom ezt a kifejezést, hogy napjainkban, mert azt mondja a katekizmus,
hogy napjainkban általában lehetséges az, hogy az állam megvédje a
legsúlyosabb bűncselekmények ellen a polgárait anélkül, hogy
halálbüntetést alkalmazna, majd hozzáteszi, hogy tehát elkerülhetővé
válik a halálbüntetés, és zárójelben feltételezi, hogy erre most már
talán soha sincs szükség. Ilyen összefüggésben kell, azt hiszem, erről a
témáról beszélni, vagyis az a cél, amire törekedni érdemes, az a
bűnmegelőzés és a hatékony és emberséges igazságszolgáltatás. Ha ezt egy
modern állam tudja biztosítani, márpedig elvileg a technikai eszközök
meg kell hogy legyenek erre, akkor erre érdemes törekedni, nem pedig a
halálbüntetés visszaállítására.
– Van-e arról parancs, utasítás, hogy az állam ölhet-e? Megölhet-e egy bűnös embert, akiről úgy gondolja, hogy bűnös?
–
Itt egy ősi kérdésről beszélünk. Amikor a katolikus tanítást említjük,
akkor itt évezredek keresztmetszetét nézzük. A történelemben nyilván az
igazságos háború, a jogos önvédelem és ennek kapcsán a kollektív
önvédelemnek az állami joga vagy kötelessége voltak azok a témák,
amelyek fölmerültek, és mindig az igazságosság volt a fő kérdés. Éppen
itt van például a halálbüntetésnek az egyik legnagyobb sebezhető pontja,
mert hányszor előfordul bírói tévedés, hányszor voltak koncepciózus,
igazságtalan perek, amelyekben ártatlan embereket halálra ítéltek és
kivégeztek. Ez olyan nagy embertelenség, olyan nagy bűn és hiba, hogy
ezt mindenképpen el kell kerülni. Tehát ez megéri a fáradságot, ezért
kell az összes többi eszközöket tényleg kompetensen, magas színvonalon
és megbízhatóan alkalmazni. Most visszatérek arra a szóra, hogy
napjainkban. Ha napjainkban egy állam nem tudja biztosítani, hogy
tárgyszerűen, hatékonyan megelőzze a bűncselekményeket, illetve a
büntetés-végrehajtást így folytassa, akkor vajon azt tudja biztosítani,
hogy a halálbüntetést igazságosan szabják ki és ne bírói tévedések vagy
ne elfogultság alapján? Tehát ahol az állam olyan gyönge, hogy esetleg
nem tudná a büntetés-végrehajtást halálbüntetés nélkül hatékonyan
biztosítani, ott a halálbüntetés alkalmazásával is nagyobb a
valószínűsége az embertelenségnek és az igazságtalanságnak. Tehát
visszatérek oda, hogy egyházunk álláspontja szerint az igazságos és
emberséges büntetés-végrehajtásra, nem pedig a halálbüntetésre kell
törekedni.
– Hétvégén találkozik az örmény pátriárkával. Miről tanácskoznak?
–
Először is a pátriárka úr nagy szeretettel fogadta el a meghívást. Ő az
örmény katolikus pátriárka, Libanonban van az állandó központja és
onnan érkezik most. Egyrészt meglátogatja a magyarországi örmény
katolikus közösséget, hiszen ezek az emberek egyszerre tartoznak az
örmény katolikus rítushoz, ebben a tekintetben, liturgikus szempontból a
pátriárkához és tartoznak a mi főegyházmegyénkhez is, mint itt élő
katolikus hívek. Az ő megerősítésük az egyik fő célja ennek a
küldetésnek, ugyanakkor természetesen mi is kifejezzük a szeretetünket, a
tiszteletünket és a szolidaritásunkat a keresztény, örmény néppel,
amely a történelem során bizonyította hűségét keresztény hitéhez és
kultúrájához.
– Lehet, hogy nagyon világi a kérdés, de
egy olyan nép életében, amelynek sokszor nehéz körülmények között
kellett biztosítania a hitét és a vonzódását a kultúrájához, ott erősebb
a hit?
– Talán erősebb is, de más a társadalmi
funkciója. Egész biztos, hogy egy olyan nép körében, amelyiknek a
vallási hagyományai, a rítusa is specifikus, sajátosan csak azt a népet
jellemzi, még a katolikus egyházon belül is, ott nyilván a különböző
érzések, az identitásnak a különböző elemei, kulturális identitás,
nyelv, irodalom, történelem, hagyomány, önértelmezés és a vallás, olyan
szoros egységet alkotnak, ami talán így szociológiailag nézve lehet,
hogy rendkívül erős. Nem biztos, hogy benne a személyes vallási
meggyőződésnek az aspektusa erősebb, mint másutt, ahol a vallásosság
másmilyen társadalmi összefüggésben jelentkezik.
–
Októberben a család hivatása és küldetése az egyházban és a mai világban
megint előkerül. Az idén hasonló címmel rendeznek rendes püspöki
szinódust. A rendkívülinek ön volt főrelátora. Milyen megállapításokat
fogalmaztak meg? Mit hoznak át októberre?
– A teljes
záró okmány, a mostani szinódus munkadokumentumának az első része. Ez
annyit jelent, hogy arról és a szinódusi titkárság által megfogalmazott
kérdéssorról kellett nyilatkozni a helyi egyházaknak itt az előző
hónapokban. Ennek a beküldési határideje április elejével lejárt. Mi is
megküldtük a magunk hozzászólásait. Ezeket összegzik most, úgyhogy a
jövő héten a szinódusi titkárság már egy olyan munkaokmányt állít össze,
amely majd a szinódusi vitának is az alapja lesz. Tehát ebben a
párbeszédben továbbra is nagyon jelentősen fölmerülnek azok az
antropológiai és kulturális változások, amelyek a mai embert jellemzik.
Itt különösen hangsúlyosan jelenik meg az intézményektől való
idegenkedés - ez nemcsak a házasságra meg a családra értendő - tehát az,
hogy polgári házasságot is egyre kevesebben kötnek, az, hogy a
regisztrációtól, az, hogy az egyéb intézményes formáktól is nagyon sokan
őrizkednek. De ugyanez elmondható a temetésre és az életnek más
jelentős személyes mozzanataira is. Ez egyrészt egy tendencia, másrészt
ezt a tendenciát nekünk értékelni is kell. Sokszor úgy látjuk, hogy
egyfajta individualizmus fejeződik ki benne, ami talán nem a
legszerencsésebb, hiszen a házasság és a család, akár akarjuk, akár nem,
nem pusztán lelki valóság, hanem közösségi, társadalmi intézmény. Ez az
egyházban is, az egyház közösségén belül is érvényes. Tehát ezt a két
szempontot, a közösségi felelősségvállalást mégiscsak és az egyéni
boldogságot, a házasságnak és a családnak a személyes jellegét egyszerre
kell értékelni és középpontba állítani. Ezért olyan fontos az, ami
szintén a világ minden tájáról érkezik mint tapasztalat, hogy egyre több
katolikus családokból álló közösség működik, és ezek már gyakran a
plébániának a teljes tevékenységét is magukra vállalják, tehát a
karitásztól kezdve a képzésen keresztül, mondhatjuk így, hogy a
házaspárok fölkészítéséig és kíséréséig, adott esetben a válságba jutott
családoknak a segítéséig. Ezért ezeket a közösségeket is segítenünk
kell, értékelnünk kell. Azt hiszem, hogy a pápa is sokszor szólt már
kedvezően és bátorítóan az ő életükről és munkájukról. És nemcsak
lelkiségi mozgalmak, hanem a plébániák keretében is, itt nálunk
Magyarországon is széles körben elterjedt ez a jelenség. Ez biztosan az
idők jelei közé tartozik. Kérdés, hogy ez a fajta összetartás, ami a
mindennapi életre is kihat, tehát akár munkanélküliség esetén is tud
segíteni, hogy ez az összetartás, ez a jövő egyházának a képe? Ezt
jelenti az, hogy családegyház vagyunk vagy leszünk? Ennyire a magánélet
körébe sodródik vagy vonul a vallásosság? Vagy pedig ennek azért van egy
szélesebb társadalmi nyilvánossága is? Azt gondoljuk, hogy nem lehet
mereven elválasztani a két síkot. Azt gondoljuk, hogy ez a fajta
közösségi kapcsolódás olyan, mint az elsősegély. Ez a legelső, amit
lehet adni, lehet felkínálni annak, aki ma vállalja vagy éppen nem meri
vállalni a házasságnak és a családalapításnak a felelősségét. De ezen
túlmenően ezeknek a közösségeknek, mint ahogy az egész egyháznak is, a
társadalom számára is van üzenete.
– Bíznak abban, hogy a
plébániai közösségek gyakorlatából sugárzik szét esetleg a társadalomra
az, hogy jók ezek az intézmények, a család és a házasság intézménye?
Így képzelik?
– Ezt látjuk. Természetesen van ellenszél
ebben a tekintetben is, részben ideológiai, részben a gyakorlatnak az
individualizmusa vagy érdektelensége, ami Európában szintén eléggé
elterjedt. Különösen érdekes volt ebből a szempontból Ferenc pápának az
Európa Tanácsban elmondott beszéde. Ott beszélt az individualizmusról,
mint az egyik nagy veszélyről vagy negatív jelenségről, ami Európát ma
jellemzi. Tehát ebből az elzárkózásból kell kitörni, ezért is térnék
vissza arra a fogalomra, hogy szabadság. A szabadságfogalom nem azt
jelenti, hogy minden kötöttségtől és kapcsolattól mentes vagyok, mert
akkor magamba zárkózom, hanem a szabadságnak van egy felelősség vonzata
is, tehát szolidaritást is jelent, kapcsolatteremtést is jelent. Akkor
tudjuk igazán megvalósítani a szabadságunkat, ha másokkal együtt és
közös javakért is élünk vele.
– Akkor a szolidaritás és a szabadság az individualizmussal szembeni jó gyakorlat?
– Igen, feltétlenül.
– Ezt mondják? Így kell…
– Jó gyakorlat, és az igazi szabadságfogalomhoz mindez hozzátartozik.
–
De hogy akarják erre rávezetni azokat a embereket, akik jól érzik
magukat az individualizmusban? Ami azt jelenti, hogy én vagyok a fontos,
minden más kevésbé fontos.
– Hát ez egy darabig jó
érzés, de utána nem annyira. És mivel emberek vagyunk, akármennyire is
próbáljuk függetleníteni magunkat, néha eszünkbe jut a múlt meg a jövő
például. És hogyha, mondjuk, félünk a jövőtől, mert azt gondoljuk, hogy
akkor már esetleg nem fogjuk olyan jól érezni magunkat, akkor lehet,
hogy vigasztalásként, lehet, hogy megoldásként tűnik fel, hogy nézzük
magunkat egy tágabb összefüggésben, és ki fog derülni, hogy a jelen
pillanatnak nemcsak közérzete van, hanem értelme is. És ha értelme van,
akkor egész más fényt kap az életünk. Tehát emberként boldogabbak
vagyunk, ha értelmesnek is tudjuk az életünket.
– Nagyon
más a családok helyzete Európa különböző országaiban? Szokták mondani
katolikus országokban, Olaszországban sokkal jobb, mint nálunk, nem?
–
Ez ma már nem igaz. Jelenleg Olaszországban is demográfiai válság van
vagy mélyrepülés van. Részben az ifjúsági munkanélküliség is nagyon
rosszul hat a családalapításra, ezt egész Dél-Európára elmondhatjuk.
Franciaországban valamivel jobb a helyzet, ott azonban inkább a
családpolitika következtében, elsősorban azért, mert a fiatal anyáknak a
részmunkaidős foglalkoztatása jobban megoldott. Tehát nem elsősorban a
családtámogatás vagy az anyasági támogatás összege az, aminek hatása van
például a gyerekvállalási kedvre. Ezt nagyon jól lehet látni az európai
statisztikában. A legmagasabb Luxemburg, a legalacsonyabb
Lengyelország. De a kettő között a születések mértékében nincs olyan
különbség egyáltalán. Ellenben a munka világába való
visszaintegrálódásnak egy fokozatos, egy életszerű megoldása úgy
látszik, hogy mérhető hatással van erre.
– Milyennek látja a fiatalok bevonódását az egyházba most?
–
Az elmondottak szerint a plébániai ifjúsági közösségek küzdenek.
Küzdenek, mert, mondjuk, a nyolcvanas évek végén nagyobb volt a
látogatottságuk vagy az érdeklődés. Bár ez sem mondható el mindenütt,
van, ahol ma is igen jó vagy még jobb is a helyzet. Fontos az, hogy
legyenek sajátosan ifjúsági programjaink, fontos az, hogy a katolikus
iskoláknak a tevékenysége az egyház életével a hétköznapokban is
szorosabban kapcsolódjon. Nem hiszem, hogy elsősorban azáltal, hogy az
iskolában tartanak mindennap szentmisét, mondjuk, hanem inkább azzal,
hogy megtalálják a kapcsolatot a helyi plébániával, megtalálják a
kapcsolatot az egyéb egyházi tevékenységekkel.
– Van a helyi plébániákban annyi ambíció, hogy ezeket a kapcsolatokat jól tudják gyakorolni, jól tudják ápolni? Hogy látják?
–
Sok helyen van. Ahol nincs, ott ezt igyekszünk erősíteni. Olyan is van,
hogy rábízzuk valamelyik katolikus iskolával a kapcsolattartást egy
plébánosra, aki nem az adott területen működik, hanem a szomszéd, mert
úgy látjuk, hogy ő dinamikusabb ember, ő jobban tud ezzel foglalkozni,
és akkor őt kérjük fel.
– Milyen az utánpótlása az egyházi személyeknek? Paputánpótlás milyen most?
–
Természetesen közismert az, hogy Európa-szerte válságban vannak a
hivatások, azaz kevesen jelentkeznek, kevesebben, mint amennyire szükség
lenne. Ez is azért országonként egy kicsit eltérő. Eltérő az is, hogy a
középgeneráció milyen népes. Ugye Magyarországon már a 80-as években is
ilyen viszonylag kisebb számban jelentkeztek a szemináriumokba, tehát a
jelenlegi létszám hasonló ahhoz. Nem mondhatom, hogy drámai zuhanás
volna, de azt sem, hogy a rendszerváltozás miatt nagy számbeli
föllendülést tapasztalnánk. Volt egypár év az elején, a 90-es évek első
felében, amikor volt egy mérhető föllendülés. Most inkább egy ilyen
stabilizálódás van, de egy alacsonyabb létszám szinten.
– Nem elég vonzó, vagy nincs elég ember, akire vonzást gyakorolhatna az adott korosztályokban? Mert ez két különböző probléma.
–
Mind a kettő és egy harmadik. Tehát ez a kettő mindenképpen. Hogy miért
nem elég vonzó, nyilván társadalmilag nem egy karrier. Aki hajdan, a
háború előtt azért jött, mert megbecsült és gazdaságilag előnyös pályát
akart választani, tehát nem elsősorban vallási okból, az most nem ide
jön. Másrészt azért azt is el kell mondani, hogy ahogyan a házasságra
nehezen szánják el magukat az emberek, úgy egy ilyen életre szóló
döntést is nehezen hoznak meg. Látjuk például azt, hogy nem érettségi
után rögtön jelentkeznek a legtöbben, hanem miután már egy egyetemet
vagy főiskolát elvégeztek, tehát a húszas éveiknek az első felében,
közepén, esetleg még később. Ez is fontos körülmény. Aztán fontos dolog
az, hogy honnan jönnek. Tehát általában valamilyen közösségből jönnek
mégiscsak, ahol már az egyháznak az életét megtapasztalták. Nagyon
ritkán előfordul, persze, az is, hogy felnőtt megtérő azzal a
lelkesedéssel, amivel kereszténnyé lesz, egyúttal mindjárt pap is akar
lenni. Ilyenkor azért azt mondjuk, hogy örömmel fogadjuk, de egypár évig
ismerje meg jobban plébániáink életét, és ha még mindig fenntartja ezt a
szándékát, akkor örömmel várjuk.
– Vannak-e az egyház szemében ideális jelöltek? Kiket látnak szívesen? Rögtön az alsóbb iskoláik befejezése után jöjjenek?
–
A második Vatikáni Zsinat a papképzésről kiadott egy dokumentumot, és
azután az apostoli Szentszék ezt még különböző végrehajtási
utasításokkal pontosította is. Tehát elég részletes képünk van arról,
hogy milyen jelölteket várunk. Elsősorban legyen hívő katolikus ember az
illető, ne csak formalitásból válassza ezt az élethivatást. Nagyon
fontos az, hogy az adott országban felsőoktatásra képesítő végzettsége
már legyen, tehát Magyarországon legyen érettségije az illetőnek. Azt,
hogy friss legyen az érettségije vagy néhány évvel ezelőtti, ezt semmi
nem szabja meg. Általában örülünk annak, ha tehetséges, jó képességű
ember jelentkezik, mert sokszor ez a vallási életben is gazdagságot
jelent, nem pusztán intellektuális erőt. Fontos az is, hogy rátermett,
normális ember legyen az illető, tehát ne egy túl gátlásos, ne egy túl
magának való természet, mert akkor nehezen fogja a többieket
megszólítani. A papi hivatás közösségi munkára szól, nem pusztán
remeteéletre.
– Lát összefüggést a pápák személye és népszerűsége és az egyház vonzása között? Ferenc pápát szokás szupersztárnak nevezni.
–
Én azt hiszem, hogy valamilyen szinten, mióta a média olyan erős,
amilyen, minden pápa szupersztár szerepében találja magát. Most Ferenc
pápa különösen is rátermett ebben, mert olyan rövid üzeneteket tud adni,
olyan gesztusokat tud produkálni, amelyek mindenki számára érthetőek.
Tehát gyorsan lehet nagyon távolállók felé is kedvezően továbbadni
ezeket. Ilyen szempontból nevezhetjük akár szupersztárnak is. Azt
hiszem, hogy ez a távolállók körében egyfajta szimpátiát jelent, és
biztos, hogy az egyház számára is érték és lehetőség.
– És az egyház hatalmas szervezetében elég gyorsan jutnak el Ferenc pápa üzenetei mindenhová?
–
Ezek átjutnak, de ugye az egyházban eddig is jelen voltak, hiszen ezek a
hitünknek az alapvető üzenetei, csak ő úgy fogalmazza meg, hogy ez még
azon a körön is túlhatolnak, ahol eddig is, hogy úgy mondjam, ismerték
ezeket, vagy megszokták, hogy ilyennel találkoznak. Nagyon fontos dolog a
rövid üzeneteknek a módszere. Ugyanakkor azért ugyanő, Ferenc pápa az,
aki az Evangelii Gaudium kezdetű enciklikáját kiadta, ami pedig szinte
rekordhosszúságú. Éppen ezért vannak olyan országok, ahol külön
programokat hirdettek ennek az enciklikának a feldolgozására. És valóban
olyan gazdag a tartalma, hogy lehet róla akár egy egész kurzust is
tartani.
– Nem kellemetlen néha a nemzeti egyházaknak,
hogy nagyon gyorsan kell reagálniuk Ferenc pápa egy-egy nagy hatású
rövid üzenetére? Úgy tűnik kívülről, mintha sokkal több munka volna
ezzel a pápával otthon.
– A pápa üzeneteire való
reagálás nem feltétlenül úgy jelentkezik, hogy most akkor a helyi egyház
mondja azt, hogy egyetért vele, vagy mondja azt, hogy nem ért vele
egyet. Ilyen értelemben nekünk nincs semmiféle illetékességünk.
Természetesen a Szentatyának az üzeneteivel maximálisan azonosulunk,
sőt, örülünk annak, hogy egy új hangot tudunk továbbadni. De éppen a
tömegtájékoztatás miatt - erről már évtizedek óta szakirodalom van - ki a
két főszereplő? A két főszereplő a pápa meg a helyi plébános. A helyi
plébános, akivel az emberek személyesen találkoznak és a pápa, aki a
médián keresztül újra és újra megjelenik. Ma az internet segítségével
szintén személyesen a pápát láthatják, hallhatják azok, akik
érdeklődnek.
– Sőt, a pápa időnként telefonál is. Teljesen új szokásokat vezet be.
–
Igen, néha bennünket is fölhívnak, hogy mi vagyunk a telefonközpont, és
kapcsoljuk a pápát. És akkor mondjuk, hogy sajnos, mi azt nem tudjuk
műszakilag, de ebből látszik, hogy ennek van valamiféle visszhangja az
emberek között.
– Köszönöm a tájékoztatást. Az elmúlt egy
órában Erdő Péter bíboros prímás, esztergom-budapesti érsek volt az
InfoRádió Arénájának vendége. A beszélgetést csütörtök délelőtt
rögzítettük. A műsor elkészítésében Almási Norbert és Módos Márton
főszerkesztő vett részt. Én Exterde Tibor vagyok, köszönöm a figyelmet.
Fotó: Thaler Tamás
Magyar Kurír
|
|
E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu
Kommentáld!