Bódi Mária Magdolna halálának hetvenedik évfordulójához kapcsolódva Márfi Gyula veszprémi érsek körlevelet adott ki az egyházmegye híveinek. Az érsek Bódi Magdi boldoggá avatásáért március 22-én a veszprémi Szent Mihály-bazilikában mutatott be szentmisét – közli a Veszprémi Főegyházmegye.

Márfi Gyula érsek a Szent Mihály-bazilikában bemutatott szentmisén Bódi Magdi példáját állította a hívek elé. A székesegyházban a március 23-ai esti szentmisén zárul az elmúlt vasárnap a vértanú lány boldoggá avatásáért indított imakilenced is.

A továbbiakban az érseki körlevelet adjuk közre:

1945. március 23-án, életének 24. évében érte a halálos lövés Bódi Mária Magdolnát, a tiszta lelkű litéri leányt, aki rövid, de érdemekben gazdag életét egyházmegyénkben töltötte: Szigligeten, Köveskálon, Mámapusztán, Dakapusztán, Vilonyán és Litéren.

Hogyan jutott el az életszentségnek igen magas fokára? Erre nincs más magyarázat, mint az, hogy a jó Isten kiválasztotta őt magának, hogy „Krisztus jó illata legyen” egy olyan világban, ahol Krisztusról szinte semmit sem tudtak az emberek. „Isten maga volt a vezére” – ahogyan Galambos Miklós, a kommunista rendszer által száműzött egykori zalaegerszegi apát-plébános, Magdi életrajzírója mondja.

Magdinak nem voltak látomásai, mint Szent Bernadettnek, a fatimai pásztorgyerekeknek és sok más szentnek. Szülei tisztességes, szeretetre méltó emberek voltak, de korántsem annyira vallásosak, mint lisieux-i Szent Teréz, vagy Goretti Szent Mária szülei. Egyszerű, szegény falusi és pusztai cselédemberek voltak, akiknek a rendszeres vallásgyakorlásra nem volt idejük és erejük.

És Bódi Magdi lelkében mégis olyan természetfeletti vonzalom élt, amely már tízéves kora körül arra képesíti, hogy órákon keresztül elmélyülten imádkozzék, és ne fáradjon bele az Úr Jézussal való lelki együttlétbe. Megvallom őszintén, hogy nekem, életem hetvenkettedik évében járó püspöknek is csak sejtéseim vannak arra vonatkozóan, hogy ez a vidéki parasztlány, majd gyári munkáslány hogyan volt képes órákon át imádkozni templomban, szegényes otthonában vagy éppen domboldalon, a természet lágy ölén, dús lombú fák alatt üldögélve. Mit élhetett át lelkében ilyenkor? Erről is csak sejtéseink vannak. Bódi Magdinak az imádság, a szentséglátogatás, a napi szentmise és szentáldozás, a gyakori szentgyónás, a komoly önmegtagadások és virrasztások olyanok voltak, mint nekünk a mindennapi betevő falat vagy a tiszta levegő, melyet beszippantunk.

És ha valaki most azt gondolná, hogy nála a természetfeletti éhség ellentétben állt az egyszerű, kedves, barátságos, egészséges humort és jókedvet is sugárzó, természetes magatartással, az nagyot téved. Magdi kislánykorában is, majd kisgyermekekkel foglalkozva is szeretett játszani, hihetetlen segítőkészség élt benne mindenkivel szemben: gyermekek, magukra maradt felnőttek, testi-lelki bajokkal küszködő fiatalok, sérült katonák iránt egyformán.

Kiváló munkaerő volt: mind a házi és a ház körüli munkákból (főzés, mosogatás, takarítás, varrás, kötögetés), mind a mezőgazdasági munkákból, mind a gyári kötelezettségek teljesítéséből példamutatóan kivette a részét. Jellemző, hogy amikor elvégezte a betegápolói tanfolyamot, és frontszolgálatra jelentkezett, ide is azért nem mehetett el, mert a balatonfűzfői Nitrokémia gyár vezetői nem engedték, úgy látták, hogy nem tudnák őt pótolni.

Nagyon szerette a gyermekeket és tisztelte az anyákat. Nem azért akart szerzetes lenni és nem azért fogadott örökös szüzességet, mert idegenkedett a hitvesi kapcsolattól és az anyaszereptől, hanem azért, mert magától az Úr Jézustól érzett hivatást a teljes tisztaságra. Éppen olyan nehezen áldozta fel a hitvesi és anyai szerepet, mint ahogy Avilai Szent Teréz majdnem belehalt a fájdalomba, amikor elhagyta a kolostor kedvéért a családját.

Bódi Mária Magdolna tudatosan készült arra, hogy élete feláldozásával is megvédje tisztaságát. Semmiképpen sem akarta provokálni a vértanúságot (mint ahogy tették ezt valaha a donatisták, de közülük senkit sem avattak szentté), de felkészült életének feláldozására is. Jézus szavai jártak az eszében: „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt. Aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti életét.” (Mk. 8,35).

Bódi Magdit elsősorban nem természetes szempontok vezették akkor, amikor életét áldozta szüzessége védelmében. Nem a támadó, durva katona iránti ellenszenv, nem az esetleges nemi betegség vagy egy nemkívánatos terhesség elkerülése, még csak nem is egy férj vagy egy szeretett vőlegény iránti hűség motiválta őt, hanem elsősorban az, hogy teljesítse égi vőlegényének, Krisztusnak tett ígéretét. Nála a vértanúság nem egy esetleges, véletlenszerű esemény volt, afféle ráadás addigi életéhez, hanem szerves része annak az isteni műnek, amelynek felépítésében ő engedelmes, alázatos és tevékeny eszköz volt Isten kezében.

Imádkozzunk azért, hogy folyamatban levő boldoggá avatása (amelynek egyházmegyei része hamarosan befejeződik) mielőbb jó véget érjen. Korunkban talán semmire sincs nagyobb szükség, mint olyan példaképekre, kikben a szerzetesi elhivatottság a világi apostolsággal egyesült, akik bebizonyították Nagy Szent Teréz mondását, amely szerint „Isten jelen van a konyhában, a fazekak közt is”, vagy Szalézi Szent Ferenc (és a II. vatikáni zsinat) tanítását, amely szerint az életszentség nem egy szűk kör privilégiuma, hanem minden emberé, akiknek lelkében lángra gyúlt a hit, a remény valamint az Isten és az emberek iránti szeretet.

Fotó: Veszprémi Főegyházmegye

Magyar Kurír