A pásztói plébániatemplomban könnyezik a Szűzanya

Két Mária-szobor is van a templomban és mindkettő könnyezik. A fájdalmas, festett szoborszemekből végigfolyik a könny az arcon és csillogó könnybarázdát von az álláig. Ez nem régi hír, nem egy kegyes történet a múltból, hanem a jelen valósága. 2017. június végén elkezdett könnyezni a Szűzanya Pásztón és most, mikor írom ezeket a sorokat, most is sír.

Mikor ezt elmondtam a munkahelyen, a kollégám csak annyit mondott: „én ezekben nem hiszek”, majd visszafordult a monitora elé. A kolléganőim pedig kicsit értetlen arccal hallgatták szavaimat. Az egyik minden megjegyzés nélkül, némán menekült vissza az előtte lévő akta tanulmányozásába, a másik pedig zavaros történetet kezdett mesélni a Katedrális című filmsorozatról, hogy ott is volt ilyen és milyen profi volt a film. Két perc múlva mindenki ugyanúgy nyomkodta a számítógépet, mint előtte.

Olyan jól berendezkedtünk az életünkbe. Megvannak céljaink, megvannak vágyaink, reális, kiszámítható, tapintható környezetünk. Munka, feleség, gyerek, utazás, autó, házépítés, adósság visszafizetés, baráti összejövetel, gyerek születésnapi ajándék, egy jó vacsora, új póló a kirakatban, az aktuális film a moziban, munkahelyi előmenetel, egy igazi kalandtúra vagy csak egy hétvégi lazulás az asszonnyal egy eldugott helyen, végre külön a gyerekektől. Egyetem, felvételi, jó nyugdíj, Mátrabérc túra, magasabb fizetés, nagyobb tv, több lájk.

És akkor könnyezik a Szűzanya Pásztón. Ez…szóval…mi? Ez hogy lehet? Most? Pont Pásztón? Áá! Neem. Ez így nem illik ide. Biztos nem igaz. Hülyeség. Meg nem igaz, de ha igaz, nem érdekes. Meg, ha érdekes is, engem nem érdekel. Meg, ha érdekel is, biztos nem miattam. Áá. Jó, tényleg a világ, az tényleg bűnös. Erkölcstelen. Rossz. A kormány. A bankok. A szomszéd. Szóval a többiek.

Gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Megszoktuk, hogy mi igazolva vagyunk. Hibák, tudatos vagy önkéntelen cselekedetek, rossz döntések, elmulasztott lehetőségek. Nem baj. Az Isten úgyis megbocsát. Hiszen ez a dolga. Ő vár minket rózsaszín fényben. Én élem az életemet, és Ő majd végtelen irgalmával eltörli a bűneimet. Úgyis szeret. Nincs gond. Mert nem az számít, mit teszel a jelenben, hanem hogy szeress és akkor minden jó lesz…a jövőben – ezt halljuk sokszor.

Gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Elváltam? Hát igen, nehéz volt. De nem tehettem mást. Jogom van nekem is a boldogsághoz. Együtt élünk? Ez most miért gond? Manapság? Várni? Ugyan már. Már az Egyháznak sem gond ez. Nincs gyerek? Most? Ilyen korán? Még élni szeretnénk. Még nem vagyok érett hozzá. (De ahhoz érett vagyok, hogy használjam a másikat.) Ezt és ezt tettem, vagy nem tettem? Nem volt más választásom. A körülmények, a másik, ezek a cégnél, a főnököm, az anyagi helyzetem. Haragot tartok a feleségemmel, testvéremmel? Megsértődöm? Ebéd közben kibeszélem a másikat a munkahelyen? Elsunnyogom a felelősségem? Rákattintok arra a linkre? Jót röhögök azon a viccen? Tovább küldöm a jópofa szennyet?

Gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Alig imádkozom? Nem segítek? Elfordítom a fejem? Nem gyónok, nem bánom meg, de megyek áldozni? Nem adok hálát sosem? El se megyek a misére? Nem én kérek először bocsánatot? Nem veszem észre a másik kétségbeesését? Mennyi minden bűn. A torkomig ér. De nem gond. Jézus szeret, és úgyis megbocsát. Ez úgyis jár. Isten ezért van. Könyörületesség, megbocsátás, hűség, végtelen szeretet, béke. Ez ő. Ő teremtett, ezért ez nekem jár. Ha sokat mondogatom ezeket, könnyezve énekelem a dalokat a misén, biztosan jó vagyok és az életemet pedig élem tovább.

És akkor sír a Szűzanya Pásztón. Mert fáj neki a bűn.

„Mindig van választás!” hangzott el egy régebbi filmben, amit láttam valamikor. Igen. Az én választásom a bűnöm. A hit felelősség. Az én felelősségem. Ezt elfelejtik mondani manapság. Jézus egy-egy csodájakor mindig megkövetelte a döntést is: „Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!” (Jn 8,11)

Ez olyan kényelmetlen. Erről jobb nem beszélni. Elfogadás, kompromisszum, egyetértés, konszenzus, közös értékek, egység, tisztelet, irgalmasság. Aha. Csak tudatos döntés, nemet mondani a rosszra: az nem. Erről inkább ne beszéljünk. Ez nem fér bele az ember által rajzolt, rózsaszín istenképbe.

Pedig Jézus nem konszenzust és világbékét kér tőlünk. Hanem azt, hogy többé ne vétkezzünk és higgyünk az evangéliumban. Tehát életünkkel legyünk hűségesek az Igazsághoz. Vagy legalább nagyon-nagyon akarjunk azok lenni, ha nem is mindig sikerül.

Ezt elfelejtjük. Hogy Isten és az ő törvényei mellett döntsünk a saját életünkben. Igazán. Kompromisszum nélkül. Húsbavágóan. Minden pillanatban. Ez az én felelősségem. Az is, ha nem hozom meg a döntést, csak önigazolást keresek. Sír a Szűzanya Pásztón, mert siratja a bűnös embert, akiért végtelen szeretetből, borzasztó szenvedések közt meghalt a fia, de az ostoba ember csak káromolja Őt és életével, önigazolásaival belerúg az Istenbe, de elvárja, hogy Ő mindig megbocsásson.

„Térjetek meg!” (Mk 1,15)

Értem sír Mária Pásztón.

2017. 08. 15.