Egyszer láttam a lelkiatyámat, Szedő Dénest sírni. Patakzott a könny a szeméből. Percekig nem bírt megszólalni. Mintha a szívverése is megállt volna. A papszentelésemre készített elő. Egyszemélyes lelkigyakorlaton voltam nála. Keresztvetéssel kezdtük, azt hosszú csend követte, majd e csöndből sóhajként fakadt fel: „Ó, beata Trinitas (Ó, boldog Szentháromság)!” S e sóhajból, mint forrásból, ömlöttek a könnyei. Amikor meg tudott szólalni, csak ennyit mondott: „kicsikém, ennél többet nem tudok mondani”, majd megölelt, és utamra bocsátott. Ezt az elmélkedést – a sóhajt, s az áradó könnyeket – azóta is próbálom megfejteni. Sírása hangtalan volt, mégis muzsikának tetszett. Mintha a zsoltáros Dávid lantjának mind a tíz húrja (Zsolt 92,4) összhangzott volna benne: öröm és bűnbánat; hála és könyörgés; bizalom és panasz; vágy és vád; dicsőítés és szófogadás. Mindez egybezengett, úgy, ahogy Dénes atya a zsoltárokról szólva tanította: „Bármelyik húr is pendül Dávid lantján, vele zeng a többi.”

Az öröm húrja pendült e sóhajban: „Ó, beata Trinitas!” Isten boldogsága – ahogy ezt Jézus feltárta nekünk – kiszolgáltatottság a szeretet szabadságában: az Atya a Fiúnak; a Fiú az Atyának. Az Atya élete a Fiú szeretete (Jn 14,31). A Fiú élete az Atya szeretete (Jn 15,9). E kiszolgáltatottság kölcsönös és teljes, ezért az kiüresedés és beteljesülés; szegénység és gazdagság; erőtlenség és erőteljesség; halál és feltámadás; különbözőség és tökéletes egység (Jn 10,30) szeretetük Szentlelke által. Aki által számunkra is megnyílik az Atya és a Fiú mennyországa, hiszen általa lesz az Atya Fia Emberfiává, „Isten Krisztusává” (Lk 9,20), aki az Atya arca (Jn 14,9), Isten királyságának teljhatalmú képviselője.

Az Emberfia, az Atya szeretett Fia gyönyörűségére akar lenni annak, aki gyönyörködik benne (Lk 3,22). Boldogan kiszolgáltatja magát az Atya szeretetének, akaratának: „Íme, itt vagyok, hogy teljesítsem a te akaratodat” (Zsid 10,7.9). Az agónia perceiben is csak egy a fontos, hogy „ne az én akaratom legyen, hanem a tied” (Lk 22,42). Jézus megvallja, hogy tettei és szavai az Atya tettei és szavai (Jn 14,10). Életének egyetlen fontos viszonyulása van: az Atya (Lk 2,49). Mindenki csak annyiban hozzátartozó, amennyiben egy vele az Atya akaratának teljesítésében: „Aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az az én fivérem, nővérem és anyám” (Mt 12,50). Eledele az engedelmesség az Atyának (Jn 4,34). Ebben tántoríthatatlan: „Engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 28).

Jézus az Atyának engedelmeskedve a szeretet kiszolgáltatottja, nem tud nem könyörületes lenni. Ez számára a legfőbb törvény. Minden mást ennek rendel alá. Ez az ő halált érdemlő bűne. Szemére vetik, hogy szombaton jót tesz (Lk 6,11), hogy merészel a bűnöknek megbocsátani (Lk 5,20–22), „bűnösöket fogad magához, és együtt eszik velük” (Lk 15,2). Mindezért „a vének, főpapok és írástudók elvetik, megölik” (Lk 9,22). Történhetett volna ez másképp? Mi másra számíthatott Jézus, a védtelen csupa szív egy szívtelen világban; a könyörület egy könyörtelen világban; a szeretet abban a világban, melyben nem szeretik a szeretetet? Nem sírni valóan gyönyörű Jézus e kiszolgáltatottságában? S ugyanakkor nem sírnivalóan fájdalmas, ami vele történik? Mindezek miatt Jézus mégsem lázad, nem méltatlankodik, hiszen minden „az Isten elhatározott terve szerint” (ApCsel 2,23) történik: „Hát, nem ezeket kellett elszenvednie a Krisztusnak (fölkentnek), és így bemennie dicsőségébe?” (Lk 24,26).

El kell döntenünk, kit szolgálunk. Élhetünk e világ fejedelmének kiszolgáltatottan, engedve mindannak, ami „trendi”, úgy táncolva, ahogy e fejedelem fütyül. Rohanhatunk „korszerűen” a vesztünkbe e vesztébe rohanó világgal. De Jézus is felkínálja, hogy válasszuk az ő kiszolgáltatottságát, mely a szentháromságos szeretet szabad világába vezet. Aki így sóhajtott: Ó, beata Trinitas! – döntött.

Zatykó László OFM

Magyar Kurír