Márk evangéliumának 4. fejezetében Jézust hallgatjuk, aki a bárkából tanítja a parton összesereglett tömeget, példabeszédekben szól hozzájuk, hogy azt mindenki megértse (Mk 4,33). Ez az ő módszere: nem bonyodalmasan kifejtett ideákat és elveket ad elő, nem csupán a hallgatóság értelmi képességeit akarja megmozgatni, hogy logikus következtetésekkel megismerjék Isten országának titkait, amelyekbe be kívánja vezetni őket, hanem a teljes emberhez szól, megmozgatja az érzelmi komponenst is, azt a fajta tapasztalati réteget, amellyel mindenki, a mai ember is rendelkezik. Ezért sem veszítik aktualitásukat Jézus példabeszédei, mert alapvető emberi helyzetekre reflektálnak, s bár a „díszlet” sokat változott, a külső körülmények másabbak lettek, technikával és tudománnyal felszerelkeztünk az elmúlt századok során, az alapvető emberi helyzetek és problémák ugyanazok maradtak. Honnan jövök és hová tartok? Mi az értelme az életemnek? Miért legyek tekintettel másokra is? Mi az Isten akarata? Hol találom meg őt? Honnan a rossz és mit kezdjek vele? Hogyan viszonyuljak a szenvedéshez? – egy sor olyan kérdés, amelyre ma is keressük a választ…

Beesteledik, Jézus befejezi tanítását, megmagyarázza a példabeszédek értelmét (4,34), majd szól tanítványainak, hogy a bárkával menjenek át a túlsó partra. Innen kezdődik a mai evangéliumi szakasz. Más csónakok is voltak velük (4,36), de ez a későbbi történések szempontjából, a szöveg alapján teljesen mellékes körülmény. Elindulnak. Egyszerre nagy szélvihar támad, a tanítványok küszködnek a hullámokkal, de Jézus a bárka végében alszik, bizonyára egy kiemelkedő helyen, ahol nem érik a hullámok. „Alvása nem a megerőltető igehirdetés következménye, és nem a kezdődő éjszaka függvénye, hanem uralmának és biztonságának mutatója. Ezzel szöges ellentétben áll a tanítványok nyugtalansága, akik szükségükben felébresztik Jézust. Szavukból mindenekelőtt a szemrehányás érződik. Jézus szemmel láthatóan nem osztozik a túlélésük miatti aggodalmukban” – magyarázza kommentárjában Joachim Gnilka.

Ezen a ponton a külső viharról szóló beszámolóról a közösségben kitapintható belső feszültségre terelődik a figyelem. Szinte már csak mellékes a vihar lecsendesítése, bár kétségtelenül csoda, amely bizonyos szempontból ószövetségi vonatkozásokat is felszínre hoz, a természet romboló erőinek ugyanis démoni aktivitást is tulajdonítottak, s lássuk be, a ma emberétől sem feltétlenül idegen ez a megközelítés… Pogány értelmezésben a vihart a régi keleten egy isten megnyilvánulásának tekintették, az első szövetség teológiája az isteni fönség, de az isteni harag jeleként is értelmezi.

A viharhoz mint személyhez szól Jézus kemény, parancsoló hangon: „Hallgass el, nyugodj meg!” (4,39), s a természet erői engedelmeskednek neki. A tanítványok ezen a ponton realizálják igazából, hogy ha Jézus velük van a bárkában, akkor biztonságban vannak. A csoda most nem mással történik, hanem saját egzisztenciájukat érinti a jel, amit a Mester művel. A jelenet végén a félelmet a csodálkozás váltja fel: „Ki lehet ez, hogy még a szél és a tenger is engedelmeskedik neki?” (4,41) De bizonyára nem marad bennük visszhangtalan Jézus kérdése sem, amelyben van némi szemrehányás is: „Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?” (4,40)

Ez az evangéliumi jelenet is jól mintázza azt, amit az ember újra és újra megél: a hit és hitetlenség, a bizalom és a félelem, az aggodalom és a ráhagyatkozás szüntelen harcát bennünk. Akkor is, ha Jézus a „bárkánkban” van, nem találjuk olykor, zavar, hogy „alszik”, nem hisszük eléggé, hogy ő meg tud menteni. A történetet záró tanítványi kérdések azonban másként is megfogalmazhatók: ki vagyok én, hogy az én bárkámban, az én viharaimban is ott van a Jóisten? Vagy ahogyan a zsoltáros Istent dicsőítve fogalmazza meg: „Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá?” (Zsolt 8,5) Az egzisztenciánkat mélyen érintő helyzetekben valójában a kérdés mindkét oldala sürgetően aktuálissá válik. Istenről, de önmagunkról is megtudunk, megértünk, megérzünk mindig valamit, ha viharban vagy a csendes meghittségben találkozunk vele.

Szőcs Csaba/Magyar Kurír