Gloria Dei vivens homo

Ebben az évben Szent Iréneusz püspök emléknapja a vasárnap miatt elmarad. Annak a nagy hitvédő püspöknek, aki Adversus haereses, avagy az Eretnekségek ellen c. művének 5. könyvében vehemensen védelmezi a gnosztikos tanokkal szemben az emberi test feltámadásáról szóló keresztény tanítást.

Az Isten dicsősége az élő ember – mondja a dogmatika atyjaként is számon tartott püspök. Az élő ember. Évközi 13. vasárnap evangéliumi részletén elmélkedve egyfolytában az élő ember szókapcsolata az, ami forgott, forog bennem: gondolataimban, szívemben. Az élő ember, aki az Isten dicsősége. Az élő ember mindenféle tett, cselekvés, emberi produkció nélkül… pusztán az által, hogy él.

Ezzel szemben egy 2000 évvel ezelőtti vérfolyásos zsidó asszonyt látok, aki 12 éve társadalmilag is és a biológiai reprodukcióra való képesség tekintetében is (ami az ókor, az ószövetségi életfelfogás számára oly létbevágóan fontos volt) gyakorlatilag halottnak tekintendő. Kultuszképtelen és társadalmi halott ez a 12 éve beteg asszony. S hamarosan szembesülök e vasárnap evangéliumi értesítője nyomán a 12 éves leánykának a fizikai halálával, egy zsidó család tragédiájával, hogy gyermekük meg sem érhette azt a bizonyos 12 és fél éves kort, amikor egy leány már eladósorba kerülhetett és amikortól már az akkori és ottani szokás szerint éretté vált mind biológiai, mind pszichológiai szempontból az élet továbbadására, a jövőt jelentő gyermek vállalására.

Mindkét esetben tulajdonképpen kettős halál az, aminek drámaisága, tragikussága átsüt számomra a sorokon. Ami megjelenik ezen a vasárnapon az evangéliumban: az élet megrekedése egyrészt azáltal, hogy a személy, konkrétan ezekben a történetekben két nő halottnak tekinthető a kor felfogása szerint, másrészt pedig az élet megrekedése ennek a két nőnek a személyén keresztül abban az értelemben, hogy Isten által teremtett méhük képtelen az élet bölcsőjévé válni.

Hol van a megoldása, feloldása az élet megrekedésének? Jézusban. Az Isten az, aki „ingujját feltűrve”, egy kérő szóra, egy érintésre munkához lát. A Végtelenül Tiszta hozzáér a tisztátalanhoz, nem viszolyog, nem utálkozik, nem undorodik tőle. Nem tartja Hozzá nem méltónak. Megérint. Szól. Szelíden. Kedvesen. Szeretettel. Ma, évközi 13. vasárnapon: Neked mondom: Talita Kúm! Kelj fel!

Koós Ede/Magyar Kurír