Egy párnát hozni…

A mester mellett tanulással eltöltött hosszú évek után három növendék útnak indult, hogy teljesítsék küldetésüket. Évek múltán visszatértek, hogy beszámoljanak az elért eredményekről. A megöregedett mester maga mellé ültette a fiatalokat, mert fájós lába miatt már nem tudott állni. Az első tanítvány elmesélte nem kis büszkeséggel, hogy mennyi könyvet írt, ám a mester csak annyit mondott, hogy ez a növendék nem tett mást, csak papírral szórta tele a világot. A második számos prédikációjáról mesélt, a mester ebben sem látott mást, mint levegőbe szórt szavakat. A harmadik valahonnan egy párnát hozott elő, és a mester fájós lába alá helyezte. Erre a mester ezt mondta: „Te megtaláltad az Istent!” (Bruno Ferrero)

Ezekiel próféta meghívásában küldetést kapott mind a vigasztalásra, mind pedig Isten büntetésének a hirdetésére. Izrael fiai atyáikkal együtt megátalkodtak és fellázadtak Isten ellen. Az olvasmányban látjuk, hogy amit meg kell tudniuk, az elsősorban nem más, minthogy próféta van közöttük. A próféta az, akit az Isten hív meg, aki az Isten helyett szól, az Ő akaratát, üzenetét tolmácsolja. Minden megkeresztelt embernek prófétai küldetése van, az Egyházban pedig a szolgálati papság hivatásszerűen is teljesíti ezt a feladatot. Úgy értelmezhetnénk ezt a küldetést, hogy a mai ember számára utakat kell nyitnunk a Föltámadt Krisztushoz, az élet tanúságtételével, ami Isten szeretetére kell ébressze ezt a sokszor alvó világot. Krisztushoz csak Krisztuson keresztül tudunk utat nyitni, hiszen Ő az út, az Ő útja pedig a személyes önzetlenség és az önmagunkról való megfeledkezés. Meg kell tudniuk, „hogy próféta van közöttük”, ezt akkor tudjuk megcselekedni, ha önmagunkról tudunk lemondani (az individualista világunkban), ha tudunk igazi áldozatokat hozni a számunkra szent dolgokért, családjainkért, kapcsolatainkért, közösségeinkért…

Szent Pál apostolnak, miután háromszor kérte az Istent, hogy a testébe kapott tövistől szabadítsa meg, az Úr ezt mondta: „Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében!” Ez jelentős üzenet a prófétai küldetésünk teljesítésére vonatkozóan. Akkor tudjuk a maga teljességében a Föltámadt Krisztushoz vezető útjainkat a világ előtt megnyitni, ha nem a magunk erejéből, akaratából, tudásából cselekszünk, hanem a gyöngeségeink és méltatlanságunk tudatában, szenvedéseinket és keresztjeinket is hordozva Isten kegyelméből cselekszünk, Isten erejével tesszük, amit teszünk, az Ő akaratát követve. Így születik meg az igazi bizalom, az Isten jelenléte így valósul meg az emberek között.

A názáretiek megbotránkoztak Jézusban. Hitvallásuk – „Nem az ács ez, Mária fia?” – mennyire ellentétes a római százados hitvallásával, aki a keresztre feszített Jézust az Isten Fiának ismerte el (Mk 15,39). Ez a hitetlenség nem a próféta, hanem a kételkedők, a visszautasítók lelki életének árt. A szelíd és alázatos szívű Jézus senkit sem kényszerít, a szülőföldön történt elutasítás a hitetlenség mintája. Az isteni kinyilatkoztatás igénye botrány okozójává vált számukra, mert az ember Jézus terjesztette elő, aki testvérük és településük egykori építőmestere volt. Márk evangéliumában ez az elbeszélés Jairus leányának feltámasztása után szerepel és közvetlenül megelőzi az apostolok szétküldését. „Ha valahol nem fogadnak be titeket és szavatokra nem hallgatnak, menjetek el onnan…” – így készítette fel Jézus a tanítványait az elutasításra. Mert ez is a valóság: van, aki nem akar a Föltámadt Krisztushoz vezető útra lépni, van akit nem érdekel az Isten akarata, üzenete, van aki hitetlen és visszautasítja a próféciát. És ekkor is tudunk még egy valamit tenni: „egy párnát hozni a fájós lába alá”…

Pék Sándor/Magyar Kurír