Őbenne…

Visszagondolok az elmúlt vasárnapi evangéliumi szakaszra (Mk 6, 1–7) – a názáretiek „csodálkoztak”, hogy „miféle bölcsesség ez, mely neki adatott”, és lassan bezárult a szívük. „Megbotránkoztak benne”. Előítéletük miatt elmulasztották a találkozás lehetőségét az Istennel.

Ezzel szemben Jézus, aki „csodálkozott hitetlenségükön”, még tágabbra nyitja a szívét. Reakciója nem emberi, megszokott gesztus, hogy „na jól van, nem foglalkozom többé veletek”, hanem még több emberhez, tulajdonképpen mindenkihez el akarja juttatni a tanítását.

Ezért a mai evangéliumi rész folytatása a múlt hetinek: „Magához hívta a tizenkettőt, és kettesével elküldte őket.”

A küldetés első mozzanata: „Magához hívta őket”. Más helyen még hozzáteszi a szentíró: „hogy vele legyenek”. Jézus mielőtt bármilyen küldetést ad nekünk, először magához hív, hogy vele legyünk, hogy élményünk legyen az Istennel való találkozás, a vele és a többiekkel való közösség, hogy otthonosan mozogjunk az Isten világában, nemcsak mint „polgárok”, hanem mint „fogadott fiak”. Legyen tapasztalatunk arról, hogy mindent csak „Őbenne” érdemes tenni, illetve átélni.

Erről tanít Szent Pál a mai Szentleckében, ahol a hosszabb változatban háromszor is elhangzik ez a szó: „Őbenne”.

„Őbenne választott ki minket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk” – vagyis hogy legyen részünk az Istengyermekség élményében.
„Őbenne nyertük el vére árán a megváltást és bűneink bocsánatát bőséges kegyelme folytán” – hogy legyen részünk a szabadítás élményében.
„Őbenne nyertük el mi is az örökséget” – hogy legyen részünk az örök életben.

Ez az a „hatalom”, melyet Jézus a tanítványainak adott, és amelyben bennünket is részesít. Ezért küldetésünkhöz nincs szükség emberi biztosítékokra, eszközökre, csak bizalomra és nyitott szívre, mely mindig fenntartja a közösséget a „Legfőbb Hatalom” forrásával, aki megtörte a gonosz hatalmát, minden kegyelemre nyitott ember szívében.

„Azok elmentek, és hirdették mindenkinek, hogy térjenek meg.” Ez az evangélium tartalma, lényege, hogy Jézus nem dörgedelmes prédikátorként fenyegeti az embereket, hanem szelíd szeretettel felkínálja a lehetőséget a megtérésre. A keresztény, vagyis Krisztushoz tartozó ember a létével tesz tanúságot Isten szeretetéről, vagyis evangelizál. Megismertetni másokkal az igazi valóságot, az igazi értékeket: hogy a valóság Krisztusban van, és nem az elképzelt vagy virtuális világban, nem az elképzelt földi jólétben, hanem Őbenne, Aki életét áldozta értünk, Aki képes volt arra, hogy szeressen bennünket minden gyarlóságunk, gyengeségünk, emberségünk ellenére, sőt pont azért, mert emberek vagyunk. Ez a mi küldetésünk: az Ő szeretetét kell képviselnünk a világban. Ezt az igazi örömhírt hirdetni minden ember számára, hogy mindenki új életet kezdhet – Őbenne…

Palánki Ferenc / Magyar Kurír