A választott nép honfoglalása összetett és hosszú eseménysorozat eredménye volt. Mindenképpen szükség volt azonban arra, hogy elmenjenek, Mózest követve útnak induljanak, és vállalják az út minden fáradalmát. A vándorlást követően újabb lépést kellett megtenniük, miután eljöttek Egyiptomból, és maguk mögött hagyták azt, el kellett foglalniuk Palesztinát. Ebben Józsue vezette őket, az olvasmányban arról hallottunk, hogy a megöregedett Józsue összegyűjti népét Szichemben, ott felidézi Isten nagy tetteit, és felteszi a fontos kérdést, hogy miután eljöttek Egyiptomból, akarnak-e maradni, megmaradni a legfontosabban: az Istennel kötött szövetségben és az Úr szolgálatában, avagy elmennének, a mezopotámiai vagy amoriták istenei felé. A nép egyként felel a kérdésre: maradni akarnak a Sínai szövetség istenszolgálatában. A megmaradáshoz, a hűséghez, egy fontos dolog történik, a nép felidézi Isten nagy tetteit, felidézik hitük alapjait.

Az ember családi útján is megvan az „eljönni”. Szent Pál az efezusiaknak idézi: „ezért a férfi elhagyja apját, anyját, feleségéhez csatlakozik és a kettő egy test lesz.” Valahonnan eljönni és valamiben megmaradni – ez az út járható. A család az egyetemes egyház képe, itt a legjelentősebb tanítása Szent Pálnak, hogy a férfi és a nő házasságát úgy állítja elénk, mint Krisztus és az egyház kegyelmi kapcsolatának vetületét. A látható egység nagy titka ennek a láthatatlan kegyelemnek a megnyilvánulása. A megmaradásnak az egymás iránti alárendeltség, az engedelmesség, a szeretet az eszköze, de a belseje Krisztus kegyelme. Az utat, amit bejárunk, amit megteszünk, ebből az erőből tesszük meg.

Az evangéliumban arról hallunk, hogy azok, akik eljöttek, Jézus követői voltak, akik talán otthont, anyát, apát elhagytak, akik látták Jézus nagy tetteit, akik megélték az Ő megtartó kegyelmét, a testéről és véréről szóló „kemény beszéd” miatt elmennek, megbotránkoznak, nem hisznek, sőt árulóvá lesznek. „Többen visszahúzódtak és többé nem jártak vele.” Jézus mondja is, hogy csak az jöhet hozzá, akinek az Atya megadja. A tanítványoknak feltett kérdés az evangéliumi szakasz mélypontja: „Ti is el akartok menni?” – csúcsponttá változik Simon Péter válaszától: „Uram, kihez menjünk? Az örök élet igéi nálad vannak. Mi hittünk és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje.” Ez a hitvallás aktív hűséget hordoz. Isten hűsége ilyen, és a mi hűségünk, megmaradásunk is ilyen kell legyen. Isten változhatatlan és örök szeretettel szereti az embert, a mi bizalmunknak ez az alapja és ebből kell táplálkoznia, építenie. Krisztus az „Ámen, a hű és igaz tanú”(Jel 1,5) élteti a mi ragaszkodásunkat.

Kétféle hűség van, az aktív és a passzív. A passzív hűség csupán arról szól, hogy nem megyek el, nem teszek semmi rosszat, de nem is teszek semmit a kapcsolatért, az aktív hűség viszont nemcsak hogy nem megy távolra, nemcsak hogy nem tesz semmi rosszat, hanem mindent megtesz a kapcsolatért, a belső életért. Legyen szó házassági kapcsolatról, vagy éppen istenkapcsolatról. A vasárnapunk egyik üzenete ez, és ennek a megélése lényegi kérdés, ne csak passzív értelemben legyek hűséges, hanem a megmaradásom az aktív legyen. Istennel kapcsolatban járja át az élő hit, a tudás, az Igéből és az Eucharisztiából való táplálkozás, és a jelenlétben végzett ima.

Pék Sándor/Magyar Kurír