„Visszahelyeznék mindent, ahonnan vettem – ennyi rend volna”

Nyáron a Balatonfelvidéken kerékpároztam. Felfelé csak a helyzeti energia növelésére összpontosítottam, azonban amikor egyenes úton, vagy lejtőn tekertem, élveztem a tájat, a hegyeket, dombokat, erdőt, mezőt, a távoli Balatont, a simogató levegőt. És boldognak éreztem magamat. A nyári szabadságról mindenkinek lehet hasonló tapasztalata: a környezetváltozás, kellemes táj és élmény belső hangulatváltozást, boldogságérzést okozott.

Az ikon teológiájában meghatározó az a gondolat, hogy amit nézünk, az hat ránk, a megjelenített teológia, lelkiség a nézőre is hatással van, belsőleg változtatja. A vallási gyakorlatok (imádság, liturgia, böjt, jócselekedet) hatással vannak az emberre.

De vajon azzá válunk-e, amit eszünk, amit nézünk, ami körülöttünk van? Miért korholja Jézus az evangéliumban a derék farizeusokat, akik a Krisztus előtti második századtól népüket és hitüket úgy próbálják megvédeni a szeleukidák által bevezetett hellenista divattól, hogy harcosan betartják a törvényt, minden részletére vigyázva, illetve védő szokásokkal, szabályokkal veszik körül a hitet és a tízparancsolatot? „Képmutatók” – szól hozzájuk Jézus, amikor kérdőre vonják, hogy a tanítványok miért nem tartanak meg mindent, miért nem mosnak kezet étkezés előtt, piacról hazajövet. Pedig ma is korszerűek ezek a tisztasági előírások. Pedig Jézus máskor azt mondja, hogy nem eltörölni jött a Törvényt, hanem beteljesíteni azt.

Mint sokszor, Jézus most is megragadja az alkalmat, hogy valami kapcsán, ami érinti és érdekli a hallgatóságát, másról, fontosabbról, valóságosabbról beszéljen. Ugyan hatással van ránk a külsőség, legyen az természet, társaság, időjárás, vallási gyakorlat, ugyan fontos részei ezek az életünknek, de sajátosan nem ettől vagyunk emberek. Az emberről tanít Jézus: a sajátosan emberi belül lakik bennünk, ezért belülről indulnak ki a leginkább hozzánk tartozó cselekedetek, szavak, érzések. Nem egyszerűen a körülmények (adottak vagy általunk kialakítottak) összességei vagyunk, hanem cselekvő, önálló, szabad lények. Az istengyermeki szabadság azt is jelenti, hogy nem mesélhetem el az életemet úgy, mint ami a történelmi, családi események és szereplők hatásainak az eredménye. Isten népét nem határozhatja meg az, hogy mit eszik, hogyan beszélnek körülötte, milyen az általános morál.

„Ami belülről származik, az teszi tisztátalanná az embert” – nehéz felelősségnek hat. És tényleg. Ezer csúnya szó, amit hallunk, nem okoz annyi kárt bennünk, mint egy mocskos szó, amit mi mondunk ki. Sok aljas emberi megnyilvánulás, ami körülvesz bennünket, nem ront rajtunk annyit, mint egy gonosz gesztus a családtagjaim, kollegáim felé. És sorolhatnánk, mint ahogy Jézus kíméletlenül sorolja is – penge-éles lelki tükröt tartva elénk.

Az istengyermeki szabadságról szól az olvasmányban Mózes: „Hol van olyan nép, amelyhez istenei oly közel volnának, mint hozzánk az Úr?” Ez a közelség, ahogyan a szívünkben van Isten, adja meg a lehetőséget, hogy az általa megérintett, hozzá közeli szívünkből jó dolgok fakadjanak: dicséret, bátorítás, igaz szó, becsületes tett, megbocsátás, irgalom, szeretet. Ez a belső tehet bennünket – Isten szabad gyermekeit – új néppé.

Fontosak-e a külső szabályok? Egy közösséget nem lehet szabályok és szokások nélkül elképzelni. De ezek a belső indításainknak következményei, nem pedig megteremtői. Ahogy a költő (Fodor Ákos) figyelmeztet:

„Visszahelyeznék
mindent, ahonnan vettem
– ennyi rend volna.”

És tudjuk, hogy ennyi még nem rend, kell valláshoz, családhoz, nemzethez a legfontosabb is: a szívünk.

Füzes Ádám/Magyar Kurír