A hagyománynak megfelelően a zsidó „igaz” ember nem állt szóba nyilvános bűnösökkel. Nem csoda, ha a farizeusok és az írástudók megütköznek Jézus magatartásán, aki – a Szentírás tanúsága szerint – több ízben nemcsak beszélgetést kezdeményez velük, de elmegy a házukba, és velük étkezik. Azt teszi, amit tanít és hirdet: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket” (Mk 2,17). Ha Jézus nem fordult volna oda a bűnösökhöz, akkor küldetését hazudtolta volna meg.

Ő azért jött, hogy megkeressen minden egyes elveszettet. És nem közömbös, hogy ezt miként és miért teszi: nem azért, hogy büntetést osszon, hanem szeretettel és irgalmasan. Fontos az általa meghirdetett igazság: Isten a megtérő bűnösnek megbocsát. Sőt, nem csak megbocsát nekünk, hanem szünet nélkül hazavár bennünket a bűn útjáról, mint a tékozló fiút az édesapja. S ha úgy gondolnánk, hogy ezt a nagylelkűséget már nem lehet fokozni, akkor az elveszett juh illetve drachma példabeszédével Jézus rávilágít arra, hogy Isten nem várakozik. Utánamegy minden egyes bűnösnek, megkeresi őket.

A mennyei Atya felkutat minket, elcsatangoltakat, mint a pásztor az elveszett juhot. Otthagyja a nyájat, hogy elmenjen az egy elveszett után. Igen, mert az elveszett egy miatt is fáj a szíve. Elmegy hát, hogy azt is megkeresse. Nem legyint, hogy úgyis van kilencvenkilenc, egy ide vagy oda nem számít. Mindannyian fontosak vagyunk Istennek! (Sokan kérdezik, hogy de mi történik közben a kilencvenkilenccel? Válaszom: szénát, vizet, sót ad nekik, és biztonságos, zárt karámban hagyja őket.) Isten minden egyes bűnöst megkeres, mint az asszony az elveszett drachmáját. (A meglévő kilencre pedig gondosan vigyáz közben.)

Ahogyan a pásztor, illetve az asszony örül, ha megtalálja az elveszettet, úgy örül Isten is, ha megkerül egy bűnös. S ezt az örömét másokkal, az igazakkal, az el nem veszettekkel, az angyalokkal is meg akarja osztani. Tudunk osztozni ebben az örömében?

Nagy lelket kíván annak beismerése, hogy a bűnben elfordultunk Istentől, szakítottunk vele. Nélküle elveszett drachma, elcsatangolt bárány, tékozló fiú vagyunk. Megkerülni és hazatérni, azaz beismerni bűnösségünket, nagy kegyelem. Isten megbocsát és visszafogad bennünket. De a megtérés nem csupán ennyiből áll. Nem elég hazamenni az atyai házba, nem elég visszavinni az elveszett bárányt a nyájba, mert bizony, újra el lehet csatangolni. A megkerült drachmát is újra el lehet veszíteni. A megtérés nem merül ki a hazajutás mozzanatában. A megtérés állandó folyamat, az Istenhez tartozás folytonos akarása. Nem egyszeri, befejezett aktus, hanem a mindennapjainkat betöltő létforma.

A mennyei Atya mindig hazavár és állandóan keres minket, de kizárólag tőlünk függ, hogy szabad akaratunkból hozzá fordulunk-e, vagy elutasítjuk irgalmasságának ajándékát. Ha megtérünk hozzá, akkor angyalaival együtt jobban örül nekünk, mint kilencvenkilenc igaznak.

Kovács Gergely, Róma