Jézus nemcsak hirdette az Isten országát, de olykor kérdéssel is fordult hallgatóihoz, főleg tanítványaihoz. (Tanulságos lenne egyszer összegyűjteni magunknak Jézus kérdéseit az evangéliumokból: kitől mit kérdez és miért?)

A mai evangéliumban két kérdés is elhangzik. Az első objektívnek mondható érdeklődés: információt kér arról, hogyan vélekednek róla az emberek. A második kérdés viszont személyes állásfoglalásra, hitvallásra késztet. Az apostolok elszegődtek a követésére, együtt vannak vele már hosszabb ideje, megismerhették őt. Most végre valljanak színt: mit jelent számukra ez a kapcsolat, kinek tartják ők Jézust?

A kérdés mindnyájunknak szól. Kereszténynek, Krisztus-hívőnek valljuk magunkat – de nem kerülhetjük ki azt, hogy egészen személyesen, az életünkkel adjunk választ a kérdésre: „Ki nekem Jézus?” Ahogyan minden szeretetkapcsolatnak megvan a maga története, felizzó csúcspontjai, talán válságos szakaszai is, úgy van története a Krisztusba vetett hitünknek is. Jézus kérdése újra meg újra személyes válaszra késztet.

A szentleckében Jakab apostol arra figyelmeztet, hogy a hit csak akkor igazi, ha tettekben is megnyilvánul – átalakítja gondolkodásunkat, átformálja életmódunkat. Az apostol itt elsősorban a felebarát iránti szeretetet, az ínségben lévők felkarolását, a velük való szolidaritást emeli ki: ebben nyilvánul meg, hogy hitünk mennyire valódi.

Ahogy Szent János is mondja: „Ha testvéredet, akit látsz, nem szereted, Istent, akit nem látsz, hogyan szeretheted”. Ez a figyelmeztetés különösen is szíven üthet napjainkban, amikor a rászorulók, a szenvedők áradata vesz körül bennünket. Aki kereszténynek vallja magát, az nem mehet el közömbösen, elzárkózva, tétlenül a krízishelyzetben lévők mellett, nem nézheti le őket rosszindulatúan, megvetően, netán ellenségesen.

Hitünk próbája a felebaráti szeretet. De éppen hitünknek választ kell adnia Jézus személyes kérdésére is: „Én kinek tartom Őt?”

Az evangéliumi történetben további drámai fordulatok követik egymást. A többiek nevében Péter válaszol Jézus kérdésére: „Te vagy a Messiás!” Vallomása mögött ott bujkál sokak reménye, hogy a várva-várt Messiás hamarosan, már itt a földön meghozza a paradicsomi boldogságot. Jézus azonban a reá váró szenvedésről kezd beszélni: „az Emberfiának sokat kell szenvednie”. Péter gondolkodásától (és valljuk meg: gyakran a miénktől is…) annyira idegen ez a lehetőség, hogy „szemrehányást tesz” Jézusnak.

Ő azonban megdöbbentően kemény szavakkal utasítja rendre Pétert. Először tanítványainak, majd az egész népnek nyíltan elmondja, hogy a kereszten beteljesülő önfeláldozása által fogja megváltani a világot.

Megkérdezhetjük magunktól: vajon mi hogyan képzeljük a világ megváltását? Nem inkább azt várnánk, hogy Isten szüntessen meg minden a rosszat a földön – az ember minden szenvedését és nyomorúságát, de minden gonosz, önző és erőszakos tettét is. Jézusnak sok kortársa közelre várta az Isten országának eljöttét, azt várták tőle, teremtsen valamiféle földi paradicsomot már most, itt a földön. Érthető, hogy bennünk is fölmerülnek hasonló kérdések, akár egyéni életünk válsághelyzeteiben, akár a nagyvilágot sújtó krízisekben.

Jézus válasza határozott és egyértelmű. Arra hív, hogy higgyünk benne, Isten emberré lett Fiában, és törekedjünk a nyomába lépni, követve példáját, a feltétlen, önfeláldozó, odaadó, másokért élő szeretet életmódját.

Meghagyja azonban szabadságunkat, a hit és a szeretet elutasításának, az önzésnek, sőt a gyűlöletnek lehetőségét is. Hiszen amíg szabad akarattal bíró ember él a földön, addig mindig fennáll a lehetősége a rossznak, az egymásnak (és önmagunknak) okozott szenvedésnek.

A megváltás művét Krisztus ennek tudatában viszi végbe. Egészen másként, mint sok lelkes követője, akár az apostolok is várták. Jézus, az egyetlen Igaz, magára veszi az ember bűneit, szolidaritást vállal minden szenvedővel és szenvedéssel, hogy Isten bárányaként a kereszten eltörölje bűneinket, majd feltámadásában teljessé tegye a szeretet boldog, isteni teljességét, az üdvösségre meghívott ember végső egyesülését a szentháromságos Istennel.

Ha ez így van, akkor már nemcsak azt parancsolja a hitünk, hogy törődjünk a szenvedőkkel és a rászorulókkal, hanem azt is, hogy Jézus megváltó szenvedésének részeként, a megváltás reményében vállaljuk az élet nehézségeit és fájdalmait.

Lukács László SchP / Magyar Kurír