Lukács evangéliumának ismert példabeszéde első ránézésre a szociális igazságosságra való figyelmeztetés, a szegények és a gazdagok közötti különbségek csökkentésének szükségességéről szóló példázat. A Szentírásnak talán éppen ez az a szakasza, amely alapján sokan úgy gondolhatták, hogy a vallás fő szerepe a társadalomban nem más, mint a túlvilági boldogság – vagy a túlvilági szenvedés – ígéretével fenntartani, szentesíteni az e világban fennálló igazságtalanságokat.

Ha azonban el tudunk vonatkoztatni ettől az olvasattól, és értelmezésünkben képesek vagyunk elmozdulni afelé, hogy megvizsgáljuk a példabeszéd szereplőinek magatartását és beállítottságát, akkor valószínűleg sokkal reálisabb képet kaphatunk, és ez bennünket is igazságosabb cselekvésre sarkall.

Ha a példabeszéd olvasásában csak addig jutnánk, amíg a szereplők meg nem halnak, és elhagynánk az életük túlvilági folytatásának képeit, akkor is érezhetnénk: nincs rendjén ez a dolog a világunkban. S bár tudjuk, hogy a társadalmi egyenlőség megteremtésének lehetősége csak utópia, mégis érezzük: igazságtalan, hogy ilyen óriási a különbség a két szereplő körülményei kötött.

Ebből pedig az is következik, hogy a példabeszédbeli dúsgazdag emberrel nem az a baj, hogy dúsgazdag, hanem az, hogy szívtelen. A szegény Lázárral pedig nem az a baj, hogy szegény, hanem hogy semmiféle törekvés nincs arra, hogy bárki is jobbra fordítsa a sorsát: nem reménykedhet a gazdagok asztaláról lehulló feleslegben sem.

S noha a példabeszéd a túlvilági élet nagyon leegyszerűsített, sematikus képét tárja elénk, rendkívül gazdag és kifejező a két főszereplő halálára utaló szóhasználat: „Meghalt a koldus, és az angyalok Ábrahám kebelére vitték. A gazdag is meghalt, és eltemették.”

Ha azonban továbbvisszük a tekintetünket a pokol és a menny sematikus képeiről, ismét fölsejlik előttünk, hogy a példabeszéd elsősorban nem a két létállapotot, életutat akarja elénk tárni, hanem a két karakter lelki beállítottságát, életének fókuszát. Egyrészt azt látjuk, hogy a szegény Lázár Ábrahám kebelére jut, másrészt viszont azt, hogy a gazdag a halála után is ugyanolyan érzéketlen, öntörvényű és pökhendi marad, mint egész életében volt: kínjai közepette elvárja, hogy Lázár szolgálja őt. „Az úr a pokolban is úr” – mondhatnánk.

Éppen ezért fontosak és ma is üzenetértékűek számunkra az Ábrahám szájába adott szavak: „köztünk és köztetek nagy szakadék tátong”.

A példabeszéd fő tanítása, úgy hiszem, éppen ebben rejlik: Hol tátong mély szakadék e világban az emberek között? És mi, valamennyien, mit tehetünk e szakadékok ellen? Gazdagságommal, tehetősségemmel, javaimmal, adottságaimmal azt szolgálom-e, hogy a világban jelen lévő szakadékok mérséklődjenek, vagy inkább hagyom, hogy továbbra is fennmaradjanak?

S ehhez kapcsolódóan itt van még egy fontos momentum a példabeszédből: tudom-e, tudatosítom e magamban, hogy az idő véges, és csak ez alatt van lehetőségem a szakadékokat csökkenteni? Tisztában vagyok-e azzal is, hogy ehhez már itt és most minden „útmutatás” a rendelkezésemre áll: akár a Szentírásban, akár abban a végső és teljes kinyilatkoztatásban, amelyet Isten Jézus Krisztusban közölt önmagáról?

Kondé Lajos