Szolgálat

A múlt vasárnapi evangéliumban hallottuk Péter mondatát: „Nézd, mi mindent elhagytunk, és követtünk téged.” (Mk 10,28) Szent Máté szerint még ezt is hozzá tette: „Mi lesz a mi jutalmunk?” (Mt 19,27) A mai vasárnapon pedig Zebedeus fiai mennek Jézushoz, hogy kérjenek tőle valamit: „Add meg nekünk, hogy egyikünk a jobbodon, másikunk a balodon üljön a te dicsőségedben.” (Mk 10,37)

Megy a helyezkedés, a versengés az apostolok között, hogy ki a nagyobb közülük. A többiek megnehezteltek Jakabra és Jánosra. Miért? Nem a magatartásuk miatt, hanem mert nekik volt bátorságuk, vagy nekik jutott először eszükbe, hogy kérjék Jézustól azt a kegyet, hogy ők legyenek a főemberek, a „főminiszterek” Jézus eljövendő országában.

Mondhatnánk, milyen emberi, földhözragadt gondolkodás ez, de sokszor mi is ilyenek vagyunk. Szeretnénk sikeresek lenni, learatni az emberek, a többiek elismerését, hogy lássák: „Nem vagyok akárki! Nekem hatalmam van mások fölött! Fontos ember vagyok!” – Ilyen és ehhez hasonló gondolataink gyakran vannak, vagy legalábbis a viselkedésünk sokszor ilyen.

„A világ urai sokszor zsarnokoskodnak.” Egymás fölé akarnak kerülni. Mi is versenyzünk, egymást meg akarjuk előzni, le akarjuk győzni.

Jézus nem torkolja le a hozzá fordulókat, hanem szelíden tanítani kezdi őket, és minket is: „Közöttetek ne így legyen! Ha valaki közületek ki akar tűnni, legyen a szolgátok, és ha vaki első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája!” (Mk 10,43–44)

Isten országa alaptörvénye a szolgálat törvénye. Manapság milyen szavak társulnak a szolgálathoz? – Szolgalelkűség, kiszolgáltatottság, mások kiszolgálása, szolgáltatás… – nem túl vonzó. A világ így gondolkodik rólunk: „Az egyház adjon jó »bolondokat«, szolgáljon, engedje magát kihasználni, humán szolgáltatásaival álljon rendelkezésre, és egyébként hagyjon békén bennünket. Ne akarja megszabni, hogy mit igen és mit nem.”

Ha a szolgálatról elmélkedünk, mélyebbre kell ásnunk! Az élet értelme, méltósága, szépsége az, hogy el lehet ajándékozni, önként, szabadon, szeretetből. Azokat szentelik pappá, akik életüket Istennek szentelték. Azok lesznek hiteles életű, szent házasok, családapák, családanyák, akik elkötelezték magukat a másik boldogsága, életfogytig tartó boldoggá tétele mellett.

„Ubi carita s et amor, Deus ibi est.” Ahol szeretet és jóság, ott van az Isten. Világra hozni, beleélni a világba az isteni szeretetet. Krisztus szeretete erre sürget minket. Imádkozunk a kereszt előtt, és az Úr így szól: „Én vérzek ezért a világért, te mit teszel érte?” (Papp Miklós)

„Az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mk 10.45)

A szolgálat, a másokért odaadott élet szenvedéssel, áldozattal jár. Olyan szép a magyar nyelv, amikor azt mondjuk: „törődöm” valakivel. Ez azt jelenti, hogy a másikért össze kell törődnöm, vagyis egyéni elképzeléseimet össze kell törnöm. A keresztény ember, ha Krisztust követi, semmilyen életállapotban nem spórolhatja ki a teljes odaadottságot. A krisztusi léthez pedig hozzátartozik, hogy megtöretik, mint a kenyér, mint az Eucharisztia.

Nehezen fogadjuk a nehézségeket, kereszteket, sokszor lázadunk egy-egy szenvedés idején, de Jézus szava nekünk is szól: „A kehelyből, amiből én iszom, ti is inni fogtok, a keresztséggel, amellyel megkeresztelkedem, ti is megkeresztelkedtek…” Ez nem fenyegetés, hanem biztatás, bátorítás.

„Jó újra felfedezni a szolgálat ízét, mert ez vezet el bennünket a Jézussal való közösségre, mely szorosabb kapcsolat az első helyek jutalmánál.” (†Hollai Antal atya) Isten országában nem a főhelyek számítanak, nem a közvetlen közelség, hanem a közösség! Ezt pedig csak a mindennapi hűséges szolgálatunk révén építhetjük ki, érhetjük el.

Elmélkedésünk végén álljon itt egy erdei forrás felirata:

„Aki csak jön, iszik vizemből,
Nem köszöni meg, de felüdül.
Ingyen csobogok, másokért fáradok,
És mindig egyformán vidám vagyok!
Oly egyszerű így az élet, oly szép,
Csak adni, csak lenni másokért!”

Palánki Ferenc/Magyar Kurír