A hatalomvágy és a féltékenység nem idegen Jézus tanítványaitól. Márk evangéliumának tizedik fejezetében két tekintélyes apostol, Zebedeus fiai, Jakab és János fejezi ki igényét kiemelkedő hatalmi pozícióra: „Add meg nekünk – mondták –, hogy egyikünk a jobb, a másikunk meg a bal kezed felől üljön majd dicsőségedben.” S ahogy ez lenni szokott, a hatalomvágy kifejezéséhez csatlakozik némi szégyen is, ezért meglehetősen körülményesen fogalmazzák meg, mire vágynak: „Ekkor odalépett hozzá Jakab és János, Zebedeus fiai, és így szóltak: – Mester, azt akarjuk, tedd meg nekünk, amit kérünk. – Mit akartok, mit tegyek meg nektek? – kérdezte.” Gyerekek szoktak így kérni valamit, azzal a naiv stratégiával, hogy ha előbb ígéretet csikarnak ki szüleikből a vágyaik teljesítésére, akkor már kérhetnek bármit, szüleiket köti az ígéret.

A hatalomvágy környezetében felüti a fejét a féltékenység is, ugyanannak a hatalomvágynak leplezett formája: „Amikor a másik tíz tanítvány ezt meghallotta, haragudni kezdett Jakabra és Jánosra.” Az efféle harag nagy karriert írt az üdvösség történetében. Ősmintája Káin haragja: „Az Úr rátekintett Ábelre és áldozatára, de Káinra és áldozatára nem tekintett. Káin emiatt nagy haragra gerjedt, és lehorgasztotta a fejét” (Ter 4,4b–5). Az evangélium hallgatója azt is tudja, mire vezetett az ősszülők történetében ez a harag és lehorgasztott fej. 

Jézus, amikor feltárja, mi is lakik a tanítványok szívében, válaszával leleplezi a hatalomvágy és a féltékenység testvérgyilkos dinamikáját: „Tudjátok, hogy akiket a népek fejedelmeinek tartanak, azok hatalmaskodnak rajtuk, vezéreik pedig zsarnokoskodnak fölöttük. Közöttetek azonban ez nem így van, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az a szolgátok lesz; és aki első akar lenni közöttetek, az mindenkinek a rabszolgája lesz.” A politikai hatalom nem lehet a Krisztus-követők közösségi életének mintája, Krisztus közössége nem építhető fel a világban gyakorolt alá-fölérendeltségi titokra, opportunista engedelmességre és gyanakvásra alapozott hatalmi rendszerként. Jézus víziója az új közösség, az új Izrael társadalmi struktúráiról éppen annyira radikális, mint az, amit a házasságról vagy a gazdagok üdvözüléséről mondott az evangélium tizedik fejezetének megelőző szakaszaiban. És éppen annyira nehezen megvalósítható, mint azok. 

Az új Izrael új életmódja, amelyről Jézus Júdeát bejárva, Jeruzsálem felé haladva tanítványainak beszél, csak a jeruzsálemi események fényében érthető és valósítható meg. A tanítványok hatalmi vágya és féltékenysége pedig éppen ez előtt a háttér előtt lesz még brutálisabb. A Zebedeus-fiak ugyanis éppen azután hozakodnak elő kérésükkel, hogy Jézus a rá váró szenvedésről és rabszolgai megalázásról jövendöl (Mk 10,32–34). Jézus közvetlen környezete, az örömhír letéteményesei ezek szerint semmit sem értenek Jézus titkából, és ez az értetlenség – így Márk – a Krisztus-követők történelmében is folytatódik. Persze vannak kivételek. Az evangélium következő szakaszában Márk – az út folytatásaként, Jerikóban – a vak Bartimeus meggyógyítását mondja el (Mk 10,46–52). Az apostolokkal szemben ő az, aki valóban meglátja, mi Jézus titka. Bartimeus, az útszéli vak koldus Krisztus követője, az apostolok társa lesz: „Azonnal újra látott, és követte őt az úton” (Mk 10,52).

Hatalomvágyó főapostolok, irigykedő-versengő apostolok, látóvá vált vakok – ez Jézus követőinek közössége, ez volt Márk korában, és ez ma is. Márk vette a bátorságot, és az evangéliumában megosztotta olvasóival az Egyháznak ezt a titkát. Alighanem a mai olvasó és a mai Egyház sem tehet mást, mint hogy hatalomvágyát, hűtlenségét, testvérgyilkos dinamikáit és vakságát Jézus halálának és feltámadásának tudatában kimondja, és hittel reméli, hogy Dávid fia, Jézus, őrajta is könyörül.

Dejcsics Konrád OSB