Harminc kilométer széles és ötven kilométer hosszú föld: Galilea. Palesztina északi részén, a Földközi-tenger partvidéke és a Galileai-tenger között terül el, története pedig összeforrt Izrael népe – a választott nép és más népek, a választott nép és Isten kapcsolata – történetével. Dávid király szakítja el teljesen a kánaánita pogány városállamoktól, az asszírok elfoglalják, és zsidó lakosságát fogságba viszik, Jeruzsálem misszionálja, a hellénizmus kultúrája átmossa, Nagy Heródes és utódai megpróbálják felvirágoztatni, a zsidó nép politikai és társadalmi törésvonalai felszabdalják, Róma megszállja, míg végül a IV. századra a választott nép utolsó palesztinai központja marad. Ez Jézus otthona, innen származik Jeruzsálemben kigúnyolt dialektusa (Mt 26,69), itt élnek rokonai, erről a területről nevezik őt Názáretinek, sőt Julianus Apostata császár innen veszi Jézus gúnynevét is (és ezzel a száján hal meg a legenda szerint: „Győztél, Galileai!”). Máté evangéliuma 4. fejezetének egy szakasza (12–23) ezt a területet járja végig földrajzi-történeti és üdvtörténeti olvasatban.

A szakasz négy mozzanatot ölel át: egy Izajástól vett értelmező idézet tükrében beszámol arról, miként tér vissza Jézus délről Galileába, és költözik át Kafarnaumba (12–16); tömören megadja Jézus igehirdetésének tartalmát (17. vers); felvillantja az első két apostol testvérpár meghívását (18–22); végül összefoglalót ad Jézus galileai utazásairól, igehirdetéséről, gyógyításairól és sikeres fellépéséről (23. és 24–25).

Mindaz, amiről ebben a néhány sorban hallunk, kezdve Jézus átköltözésétől az első tanítványok meghívásáig, egyszeri, történeti esemény. Ugyanakkor több is annál: ezekkel a történésekkel Isten új történetbe fog a választott néppel. Galileában, ezen a zsebkendőnyi területen, ebben az ismerősen szűkös, falusiasan otthonos és megtépázott történetű világban Jézus elkezdi visszavezetgetni Izraelt eredeti küldetéséhez: ahhoz, hogy Isten és ember kapcsolatának minden népet – a pogányokat is – megszólító hiteles példája legyen. Amikor Jézus Galileát járja, akkor a szövetség Istene poroszkál választott népe történelem formálta útjain; amikor meghív tizenkettőt, akkor Izrael tizenkét új törzsét szólítja meg. Egyszersmind begyógyítja a társadalmi, politikai és ideológiai szakadékokat – ki képzelte volna korábban, hogy a megszálló rómaiak ellen gerillaharcot tervező zelóta (Simon) egy tálból eszik a megszálló rómaiak kiszolgálójával (a vámos Lévivel)? És ez a nagy üdvtörténeti gyógyítás konkrétan, egy-egy halász, egy-egy falu, egy-egy szerencsétlen ember személyes történetében valósul meg, annak minden rokoni szálával, dialektusával és egyediségével.

Ahogy az embernek, úgy talán Istennek is a személyesség a legjellemzőbb vonása. A zsebkendőnyi, otthonos, dialektus jellemezte világunkban szólít meg, és hív meg új társadalmi rendje megvalósítására – ma, az új nép, az egyház idejében is. Ahogy feltámadása után apostolaival, úgy velünk is a mi Galileánkban, otthon találkozik. Itt könnyebben ráismerhetünk – ismerősre az ismerősök között –: „Feltámadt a halottak közül, és előttetek megy Galileába. Ott majd meglátjátok” (Mt 28,7).

Dejcsics Konrád OSB/Magyar Kurír