Milyen a te imádságaid Istene?

Jézus életének különös kincse volt Atyjával való bensőséges kapcsolata. Az evangéliumok beszámolóiból egyértelműen kitapintható, hogy mindennapjait – s akkor tehát egész életét – át- meg átszőtte az Atyjával töltött imádságos idő.

S Jézus küldetésének központi eleme volt, hogy átadja nekünk saját tapasztalatát Atyjáról, az Istenről. Azt akarta, hogy nekünk is részünk legyen ebben a tapasztalatban, ebben a kapcsolatban. Azt akarta, hogy mi is megismerjük az Atyát, s úgy ismerjük meg, ahogyan ő, a Fiú ismeri.

A mai evangéliumi példabeszédben „két ember felment a templomba imádkozni”. S ebből a példabeszédből sok mindent megismerhetünk arról, hogyan is gondolkodott Jézus az Istennel való kapcsolatról és az imádságról.

Bár ebben a példabeszédben nem szimpatikus számunkra a farizeus magatartása és imádsága, mégis az az istenkép, amely kiolvasható viselkedéséből és szavaiból, számunkra is ismerős lehet. Ez a farizeus úgy gondolja, hogy azért méltó arra, hogy megálljon Isten előtt, mert sok jó dolgot megtesz, s sok bűnös, elítélendő cselekedetet elkerül. Ő egy „jó fiú”, aki megteszi azt – sőt valójában még többet is –, amit a törvény előír. S ahogyan a szavaiból kiderül, azt is gondolja, hogy aki nem teljesíti a törvényt, vagy bűnnek minősített tetteket végez, az nem méltó arra, hogy Isten elé álljon. Aki így cselekszik, annak nem lehet kapcsolata Istennel – gondolja.

S Jézus, amikor a példabeszéd végén a mindenki által lenézett, bűnösnek tartott vámosról, s nem a törvénykövető farizeusról állítja, hogy „megigazultan ment haza”, akkor egyértelművé teszi, hogy az ő Istene, az Atya, nem a farizeus istene. Ő nem ilyen Istennel találkozik imádságaiban. Az Atya irántunk való figyelme és szeretete nem a törvények betartásától függ, nem kell kiérdemelnünk a felénk fordulását. Ő úgy szeret és fogad el minket, ahogyan vagyunk. S valójában épp ezért „dicséri” meg Jézus a vámos imáját: bár ez a vámos elégedetlen az életével, talán a munkájával is, mégis ebben a helyzetében is Istenhez fordul. Amikor Isten irgalmáért esedezik, akkor kifejezi hitét, meggyőződését, hogy Isten most is figyel rá, kapcsolatban van vele.

A hamarosan befejeződő szentév Isten irgalmasságát állította figyelmünk középpontjába. Ferenc pápa 2015. április 11-én, amikor kihirdette a szentévet, így tanított: „a szentévnek elevenen kellene tartania arra irányuló vágyunkat, hogy meg tudjuk ragadni Isten gyengédségének mindmegannyi jelét, amelyet az egész világnak ad, de főként azoknak, akik […] már elveszítették azon reményüket, hogy az Atya megbocsáthat nekik és megérezhetik az ő szeretetét.”

Milyen jó lenne, ha imádságainkban újra és újra, egyre nagyobb természetességgel és bizalommal tudnánk éppen aktuális önmagunkat „odavinni” ahhoz az Istenhez, aki „gyengédségének mindmegannyi jelét” adja, hogy így lassanként elhiggyük: tényleg szeret minket úgy, amint vagyunk. Nem előbb kell megváltoznunk, hogy azután Isten elfogadjon és szeressen minket, hanem Isten eleve szeret és elfogad minket, s ez ad belső erőt, lendületet ahhoz, hogy kibontakozzék az a szép énünk, amellyel ő megteremtett minket.

Labancz Zsolt SP / Magyar Kurír