Megesszük, aztán meghalunk – Van-e honnan adnunk?

Két özvegyasszony köti össze az olvasmányt és az evangéliumot. Két özvegy, akik a korban a kiszolgáltatottság jelképei lehettek, mert nemcsak a magára maradt ember lelki nehézségeivel, hanem a szociális gondoskodás hiányával is meg kellett küzdeniük. Az Ószövetség nehéz helyzetükre való tekintettel írja elő, hogy hagyjanak az özvegyeknek az aratáskor, adjanak nekik is esélyt az élethez. Fontos mérce az ember igazságosságának megítélésénél, vajon hogyan viselkedik az özvegyekkel: kihasználja-e tehetetlenségüket, vagy pedig védelmezőjük és támogatójuk lesz-e?

A bibliai özvegyek szegények, gazdaságilag kiszolgáltatottak, és keveset tudnak tenni magukért. Azt gondolnánk, hogy passzív szereplői lesznek a két történetnek. A careftai asszony passzívan várta a véget: „megesszük, aztán meghalunk”. Ám Illés próféta szavai nyomán megy, és ételt készít. Ami cselekvővé tette az asszonyt, az a remény: talán igaz az, amit a próféta mond. A remény alapja pedig a bizalom volt, mert ismerte a prófétát, Isten emberét.

Az Ószövetség szociális és birtokszemléletét meghatározza az a tudat, hogy minden Istené, Ő a nagy ajándékozó. Sőt, ő olyan Isten, akinek nem kell ajándékot adnunk ahhoz, hogy adjon. Nincs szükség a „lekenyerezésére”, jóindulata megnyerésére, csereajándékok felajánlására. Isten mindent ajándékoz nekünk, mi pedig kapcsolatba kerülünk vele, és a meghitt, mély, bizalomteli kapcsolat a gyümölcse az ajándék-elfogadásunknak. Az özvegyasszony, amikor odaadja az életben maradásukhoz szükséges utolsó lisztet és olajat, ezzel kifejezi bizalmát: Istentől kapta az életet, az látszólag már csak pár napig tart, de ez a pár nap is odaajándékozható.

Az evangélium szegény özvegyasszonyáról keveset tudunk, inkább olyan tanítás ez, amelyből Jézust ismerjük meg. Az asszony adományával odaadja mindenét, szó szerint „egész életét”. Jézus saját megváltó művét előre jelzi ezzel: nem nagy látványosság, lélegzetelállító pompa lesz a megváltás, hanem a Fiú majd egész életét adja oda, de ebben annyi bizalom lesz az Atya felé, ami az egész emberiség hit- és bizalomhiányát ellensúlyozza. Ennek előképe az özvegyasszony, aki egész életét beleteszi a perselybe, és ezáltal nem passzív várakozó lesz csak, hanem sorsának intézője, Isten kezébe tett életével.

Mai korunk özvegyei mellett sok más nehéz helyzetben lévőt is a bibliai történetbe helyezhetnénk. Amikor nem látunk tovább néhány napnál, néhány ezer forintnál, amikor az időnkbe már rég nem fér bele, amit meg akartunk volna csinálni a héten vagy a mai napunkon, akkor nekünk is lehetőségünk van azt a nagyon keveset nem önmagunkra fordítani, hanem másoknak odaadni. Adni belőle, és közben aktívvá válni, hasonlítani az adakozó Istenre, és ebben az új magatartásban találni megoldásokat, forrásokat, lehetőségeket az életre.

Kis dolgokban is kezdődhet ez az odaadás. Egy lelkes ifjú kereste fel egyszer Szalézi Szent Ferencet, nagy lendülettel lépett be a püspökhöz: – Mit tegyek azért, hogy béke legyen az egész világon? – kérdezte. – „Csukd be csendesebben az ajtót!” – felelte a szent lelkivezető.

Füzes Ádám/Magyar Kurír