Amikor vasárnaponként templomba megyünk, hogy részt vegyünk a szentmisén, lehet, hogy olykor-olykor, ha elkalandozik a tekintetünk a liturgia menetétől, egy-egy szép freskó, boltív, oltárkép vagy szobor láttán bennünk is megfogalmazódik a gondolat: milyen szép is ez, mennyi munkát, energiát és anyagi áldozatot hoztak eleink azért, hogy ez a templom felépüljön. Éppen ezért nem szívesen gondolunk arra, hogy az épület és díszei akár el is pusztulhatnának, rommá válhatnának. Sőt, a bennünk lévő vallásos érzések miatt önmagán túlmutató jelentőséget tulajdonítunk egy templom pusztulásának: sohasem csupán balszerencsének, statikai problémák következményének vagy éppen emberi gonoszság folyományának tartjuk, hanem mindig benne van az is: a templom pusztulása egy korszak végét jelenti, kicsit talán Isten jelenlétének megszűnését, „távozását” is a közelünkből.

Így – a templomra rácsodálkozó tanítványokhoz hasonlóan – nem szívesen hallanánk jövendölést arról, hogy bármilyen szép is a templom, hamarosan eljön az idő, amikor elpusztul, s kő kövön nem marad. Napjainkban ez az érzés összekapcsolódik bennünk az aggodalommal is, amely abból fakad, hogy egyre többször halljuk azon „próféták” szavát, akik a kereszténység korának leáldozásáról beszélnek, s ezzel együtt más vallások előretörését vizionálják.

Saját korunkra ismerhetünk akkor is, amikor a különböző hírforrásokon keresztül katasztrófákról, háborúkról, természeti csapásokról, járványokról, éhínségről, üldözésről, égi tüneményekről hallunk, s valóban azt érezhetjük: ez a folyamat teljes összeomláshoz fog vezetni, közel immár a világvége.

Jézus azonban, bármilyen apokaliptikusak legyenek is a képek, amelyeket szavaiban időnként felvonultat, mindig hangsúlyozza: „nem tudhatjuk sem a napot, sem az órát”. Ő mindig inkább a belső világunk készségességére, nyitottságára, éberségére helyezi a hangsúlyt.

A benne való hit, a hozzá kötődő bizalom lényege ugyanis éppen ebben áll: a külső körülményektől, a jó sorstól vagy akár a pusztulás jeleitől függetlenül az ő tanítványának lenni, a közelében maradni, rá hallgatni.

Jézus arra bátorít, hogy az általa vizionált üldöztetés helyzetében se a külső körülményekre, a katasztrófákra, az ijesztő jelenségekre figyeljünk, hanem a vele való személyes kapcsolat épségére. A bölcsesség és az ékesszólás ugyanis nem abból fog fakadni, hogy előre felkészülünk minden helyzetre, forgatókönyvre és lehetőségre. Hanem abból, hogy igyekszünk folyamatosan készek és készségesek lenni, a vele való kapcsolatban megmaradni, bízni benne, s az ő bennünk való jelenlétére hagyatkozni életünk minden fordulata, nehézsége, megpróbáltatása idején is.

Kondé Lajos