Növekvő beteljesülés

Az egyházi év végéhez közeledve egyre inkább a végkifejlet témája kerül előtérbe az olvasmányok tematikájában. Ma is izgatja az embert, hogy mi lesz ezzel a világgal, s benne ő maga milyen sorsra jut, ha ez a világ elmúlik, s bizony, a „felvilágosult gondolkodás” mai korában is időről időre felbukkannak dátummal ellátott jóslatok. A „végső kipofozás” borzalmakkal teli forgatókönyvei ma is érdekesek, megjelennek filmben, újságban, időnként a csapból is ilyesmi folyik. Mert van vevő rá.

Jézus sem kerüli meg a témát, de a második eljövetele tekintetében örökre helyre teszi a kérdést: csak az Atya tudja az idők teljességét. Mégis, időről időre zavart kelt egy-egy önjelölt „látnok”, aki szintén tudni véli „a napot és az órát”, s mindig akadnak követői is a „mennyei dolgokban járatos” huhogóknak.

Pedig a kérdés komoly és komoly viszonyulást kíván meg a hívő embertől. Egyrészt azt, hogy ne feledje: folyamatos adventben él, olyan időben, amely arra biztosít keretet, hogy gyorsan pörgő órákból álló földi életében a szeretet gyümölcseit teremje. Minden egyébre kár időt pazarolni, a kisstílű játszmákra, az egymás elleni aknamunkára, elsőségünk és kiválóságunk fényezésére és hasonló hiábavalóságokra…

Másrészt maga az Úr jelenti ki: az ő igéi soha el nem múlnak, következésképpen, ha valaki ebben a várakozásban szilárd alapra akar építeni, akkor az evangéliumra építsen. „Nyugtával dicsérd a napot!” – tartja a mondás, meg azt is, hogy „Az nevet, aki a végén nevet!”. A végkifejlet órájában a dolgok a helyükre kerülnek, az álságok porrá lesznek, a kisminkelt ügyletek igazi fényben válnak láthatóvá, s akkor derül ki igazán, hogy mi mennyit ér, s hogy esetleg ebben-abban vagy mindenben homokra építettünk. („A jövőről nem sokat tudok, / de a végítéletet magam előtt látom. / Az a nap, az az óra / mezítelenségünk fölmagasztalása lesz.” Pilinszky János: Mielőtt)

A végkifejlet azonban alapvetően nem egy esemény. A végkifejlet Jézus Krisztus. Életutunk és a világ létének ómegája, aki áldozatával utat nyitott számunkra önmagához. S ha már most benne élünk, valójában magunkban hordozzuk, alakítjuk, éljük a beteljesülést, miközben a teremtés szépségének és törékenységének jelei az Atya iránt nem félelemre, hanem növekvő bizalomra indítanak.

Szőcs Csaba/Magyar Kurír