Egy nagy tudású ember egy hajóutón vett részt. A hosszú napok alatt több utastársával is szóba elegyedett. Este egy sétáló hölgynek a csillagokról tartott kiselőadást: rengeteg csillagászati adatot sorolt fel a fényről, az ultraibolya sugárzásról meg az űrtávcsövekről, az asszonynak szinte beleszédült a feje a sok, számára ismeretlen tudnivaló hallgatásába. Egy másik utasnak a történelmi tudásával kérkedett az utazó, a vacsoraasztalnál pedig a matematikai ismereteit csillogtatta a társaság előtt. Amikor az analízisről és a topológiáról beszélt, néhányan szívesen elhallgattatták volna az öntelt lángelmét. A történet szerint az út során a hajó meghibásodott, és az utasokat kisebb bárkákon vitték ki a partra. Ettől aztán ugyancsak pánikba esett a hencegő lángész, akiről kiderült, hogy nem tud úszni. Az utastársai közül valaki bátran meg is kérdezte tőle: hogy lehet, hogy annyi mindent megtanult az évek során, csak éppen úszni nem, holott ez a képesség szinte nélkülözhetetlen az életben?

Könnyen így járhatunk mi is, amikor annyi mindent megismerünk, látunk, megtanulunk, felfedezünk, rutinná teszünk, csak éppen azt nem tudjuk, hogyan legyünk boldogok, pedig ez az egyik legfontosabb kérdés az életünkben. Lukács evangéliumában a boldogmondások Jézus tanítványaira emelt pillantása nyomán születnek meg: a Mester tanítványaira tekint, és az ő példájukból kiindulva foglalja össze, mi jelent boldogságot a Jézus-követők számára. Ezeket kell eltanulnunk tőlük: a szegénységet, a lemondást, a szenvedésben rejlő erőt, az üldözés elviselését, mert ezek a mi boldogságaink. Ezek a hétköznapi keresztény élet értékei, ezekben kell megélnünk a boldogságot, ami Krisztushoz és keresztjéhez vezet el bennünket. És pontosan ez a célunk. Jaj nekünk, ha életünk értelme a gazdagság, a jóllakás, a szórakozás és a dicséretek. Nagy baj, ha ezek lesznek számunkra az értékek, amelyekért élünk.

Assisi Szent Ferenc, amikor Krisztus radikális követője lett, minden vagyonáról lemondott, még az apjától kapott ruháit is levetette, és püspöke lába elé tette. Szinte az egész város jelen volt ekkor. A ruhátlan Ferencre a püspök azon nyomban ráterítette értékes palástját, s ezzel a gesztusával a bizalom csodájának közvetítője lett. Isten képviselője volt ő, azé az Istené, aki a mezők virágait is szebb ruhába öltözteti, mint Salamon legdíszesebb öltözéke volt, s amikor a ruhátlan Ferencet betakarta palástjával, e tettében Istennek a feltétel nélküli bizalomra adott válasza nyilvánult meg. Csak ezzel a bizalommal lehet megtanulni a szegénység, a lemondás, a szenvedés és az üldözöttség boldogságát, ami szabaddá tesz, nyitottá Krisztus iránt, és képessé arra, hogy elinduljunk a Krisztushoz való hasonlóvá válás útján. Ez a legfontosabb, amit tudnunk kell!

Pék Sándor