Évközi 6. vasárnap – Gondolatok az evangéliumhoz (Mk 1,40–45)

Milyen szörnyű betegség a lepra. Menthetetlenül halálos, és ráadásul az illetőt kitaszítják a közösségből. Kultikusan tisztátalanná válik, vagyis méltatlan az Istennel való kapcsolatra. Senki sem mehet a közelébe, nem érintheti, nem segíthet rajta, mert maga is tisztátalanná lesz. Emberileg érthető az óvintézkedés a közösség védelmében, de ha belegondolunk, milyen reménytelen helyzetbe került az ilyen ember... Ráadásul a kor felfogása szerint a betegség valamilyen bűn büntetése, vagyis a leprást méltatlannak tartották az Isten és az ember irgalmára. Valóban reménytelen eset.

Urunk, Jézus Krisztus azért jött el, hogy rávilágítson az ember igazán reménytelen helyzetére, melynek oka nem egy súlyos betegség, hanem egy állapot: a bűn állapota. Hiszen a bűn nem egy rossz cselekedet csupán, hanem az Isten nélküli létezés állapota. A bűn, a bűnös cselekedet ennek az állapotnak a következménye: amikor valaki Isten nélkül él, s hozza meg kisebb, nagyobb döntéseit.

Jézus azonban azt is megtanította, hogy az Isten irgalmára nem rászolgálni kell, hanem elfogadni. Ő azért jött, hogy közösséget vállaljon a kitaszítottal, a kisemmizettel, szenvedővel, a reménytelennek látszó helyzetben lévővel. Hajléktalanként született, menekültként volt Egyiptomban, később szeretettel odafordult mindenkihez, szóba állt a bűnösökkel, neki mindenki fontos volt. Ahogyan imádkozzuk az egyik mise szövegben: „Nem ment el részvét nélkül semmiféle ínség mellett.” Szeretettel tekintett mindenkire, minden nyomorgóra, szükséget szenvedőre, betegre, és „megesett rajtuk a szíve”.

Ezt a kisugárzást, ezt a szeretetet érezhette meg a leprás! Micsoda bizalommal, hittel teli kijelentés ez: „Ha akarod, te meg tudsz tisztítani engem!” Azt mondja az evangélium: „kérlelte”, pedig ez egy megállapítás. Ezt fejezi ki: Olyan jó, hogy itt vagy! Képes vagy meggyógyítani, de ha nem tennéd meg, akkor sincs baj, mert itt vagy, és jó a közeledben lenni. Jó tudni, hogy leprásként, kitaszítottként sem vagyok reménytelen eset.

Jézus kinyújtja a kezét, nem fél, hogy leprás, vagy (kultikusan) tisztátalan lesz, hanem megérinti, közösséget vállal vele, és így szól: „Akarom, tisztulj meg!” Ez a mondat sem csupán a leprának szólt, hanem az egész, a teljes embernek.

Nem csodálkozom, hogy ez az ember a gyógyulása után „nem fért a bőrébe”, nem tudott hallgatni, hirdetnie kellett, hogy Jézus őt meggyógyította! Teljesen!

Jézus mindnyájunknak ezt mondja: „Akarom, tisztulj meg!” Ez a mondat ugyanis evangélium, örömhír. Most a nagyböjt előtti vasárnapon jó ezt is tudatosítani! A „Térjetek meg! Tartsatok bűnbánatot!” felszólítás igazi örömhír: „Van lehetőség a megtérésre, a bűnbánatra! Van lehetőség az újrakezdésre!” Van „szabad utam a Fiú által az egy Lélekben az Atyához”. Ő azt akarja, hogy minden ember megtisztuljon, hogy életünk egyetlen pillanatában sem legyünk Isten nélküli, reménytelen helyzetben, hanem mindig bízzunk Őbenne!

Nem vagyok reménytelen, vagyis Istentől örökre eltaszított helyzetben, ahová a bűn mint állapot juttatja az embert. Az Isten magának teremtette az embert, örök életre hívta, s közben mi elszakadtunk az Istentől. A bűn a legnagyobb rossz! A lepránál, a ráknál, minden betegségnél rosszabb! De Jézusban elérkezett a földre az Isten országa. Isten elküldte Fiát értem, értünk. Megszabadulhatok minden tehertől, mely lehúz, mely elszakít az Istennel való közösségtől, életem végcéljától.

Ezért nincs reménytelen helyzet az ember életében. Azt mondják: a remény hal meg utoljára. Szerintem ez nem igaz! A remény soha nem hal meg! A reménynek nem az a természete, hogy meghal, hanem hogy beteljesül! A keresztény ember reménye pedig maga Jézus Krisztus.

Oly csodálatosan írja Nagy Gáspár:

„A remény sohasem meghaló,
ha minden utolsó szalmaszál
ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!”

Palánki Ferenc/Magyar Kurír