Fáy Gábor alispán, királyi tanácsos és Diószeghy Zsuzsa fia volt.

1736-ban a református hitről a katolikus vallásra áttért és 1740-ben Nagyszombatban a bölcseletet hallgatta; Bécsben a jezsuita-rendbe lépett, hol a három próbaévet eltöltötte, mire tanár lett Nagyszombatban; 1753-ban mint hittérítő Dél-Amerikában, különösen Quitóban működött, honnan hét évi működése után a portugál kormány visszahívta; azzal vádolták, hogy az amajanos indiánokkal a kormány tudta nélkül egyezményt kötött; ezért Pombalban börtönbüntetést szenvedett; hét év mulva visszanyerte szabadságát és kevéssel azután Lisszabonban meghalt.

HITTÉRÍTŐ TEVÉKENYSÉGE DÉL-AMERIKÁBAN

Fáy Dávid két másik magyar jezsuitával, Kayling Józseffel és Szluha Jánossal együtt 1753. június 1-jén hajóra szállhatott Lisszabonban.

Vitorlásuk 46 napig tartó viszontagságos utazás után érkezett meg Brazíliába, ugyanoda, ahová négy évvel korábban Szentmártonyi Ignác.

Fáy első működési helye az 1719-ben alapított Tapuitapera redukció volt. Tevékenységéről és élményeiről többet tudunk, mert Szentmártonyival ellentétben neki engedélyezték, hogy feljegyzéseket készítsen és leveleket írjon Európába (82).

Ez nyilván összefügg azzal is, hogy az ő küldetése nem volt bizalmas jellegű, tehát nem fenyegetett az a veszély, hogy netán titkokat árulhat el. Mindazonáltal a portugál hatóságok jóval gyanakvóbbak voltak, mint a spanyolok, s a lisszaboni királyi palotában a jezsuitáknak sokkal befolyásosabb ellenségei voltak, mint más európai udvaroknál. Fáy Dávid a Săo Marcos-öbölben található Tapuitapera indián telepről a Pindaré folyó mentén messzire behatolt a szárazföld belsejébe, és eljutott a guajajara és a jacaquara indiánok közé.

Omagua Indian

1755. augusztus 16-án keltezett levelében, egyebek mellett, a következőket írja Melczer Mihály tartományfőnöknek Bécsbe: "Szent Xaverius missziónk a Pindaré haldús folyójánál fekszik, körül van véve terjedelmes és sűrű erdőkkel. (...) Ezek a mi szántóföldjeink. Azért nevezem szántóföldeknek, mert augusztus, szeptember és október hónapokban a fákat kivágják, és miután a nap perzselő hevétől egy hónap alatt megszáradtak, megégetik. Azután a még meleg földbe a mandiocca [manióka] nevű cserjét beássák, mikor gyökeret vert, kiássák, torma módjára szétmorzsolják és már készen van az ízetlen kenyér." (83) Fáynak nemcsak az ételekről, magukról az indiánokról sincs nagy véleménye: "Indusaink rendkívül restek, egykedvűek. Sárgás, némelyek másoknál sötétebb színűek. Az erdőben meztelen járnak, örökös háborúskodásaikkal önmagukat teszik tönkre. Mert midőn vadászat közben messzebbre hatolnak, egész családokra bukkannak, egymás ellen fordítják dárdáikat s vérengző öldöklést visznek véghez..." (84)

Fáy Dávid következő állomáshelye egy kis indián település, Săo José volt. Itt felkereste őt Kayling József, aki később sok érdekes életrajzi adatot közölt Fáy Dávid ifjúkoráról és brazíliai működéséről.

Fáyt bizonyos idő elteltével ismét áthelyezték, ezúttal az acarai misszióba, ahol régi ismerőse, Szluha János is működött. Más jezsuitákhoz hasonlóan Fáy Dávid is kiváló nyelvtehetséggel volt megáldva, a portugál mellett megtanulta a bennszülött indián törzsek által beszélt nyelveket is, pl. a tupi-guaranit, valamint a găs-tapuia népcsoport dialektusát. Eljutott olyan indiánok közé is, akik nem telepedtek le a missziókban.

A Pindaré mentén élő amanayékat is szerette volna rávenni, hogy szakítsanak addigi őserdei életmódjukkal és költözzenek be valamelyik redukcióba. Meglehet, fáradozása idővel sikerrel járt volna, de Lisszabonban olyan irányt vett a belpolitika, amely végül a jezsuita rend felszámolásához vezetett.

Itt talán érdemes lesz egy kicsit elidőznünk Portugália 18. századi történeténél, pontosabban az 1750-1777 közötti közel három évtized eseményeinél. Az 1706 és 1750 között uralkodó V. János kis híján a gazdasági csőd szélére sodorta Portugáliát. Az ország jövedelmeinek jelentős hányadát kolostorok és templomok létesítésére fordította, miközben a nép egyre inkább nélkülözött, s általános lett a hanyatlás.

Az 1706 és 1750 között uralkodó V. János kis híján a gazdasági csőd szélére sodorta Portugáliát. Az ország jövedelmeinek jelentős hányadát kolostorok és templomok létesítésére fordította, miközben a nép egyre inkább nélkülözött, s általános lett a hanyatlás.

Az egyházellenes hangulat nőttön nőtt, s amikor az 1750-ben jobb létre szenderedett János királyt József nevű fia váltotta fel a trónon, mindenki joggal várta a gyökeres fordulatot.

Ez be is következett, miután az uralkodó Sebastian José Carvalho e Mello Oeyras Pombal grófot, Portugália bécsi nagykövetét hazarendelte, és miniszterévé nevezte ki (85). Pombal ekkor 51 éves volt, a diplomáciában és a politikában rendkívül jártas férfiú, aki olvasta a francia felvilágosodás gondolkodóinak munkáit, s tisztában volt azzal, hogy először is az ország pénzügyeit és gazdaságát kell rendbe tenni. Dolgát rendkívül megnehezítette az 1755-ös pusztító lisszaboni földrengés, amely hatalmas károkat okozott a fővárosban és a környékén. Pombal intézkedései nyomán sikerült enyhíteni a szerencsétlenül járt emberek nyomorán. A további lépés a közigazgatás reformja és a népnevelés alapjainak lefektetése volt.

Törekvései azonban a nemesség és a papság érdekeivel ellentétesek voltak, ezért befolyását és hatalmát meg kellett erősítenie, hogy a berzenkedő arisztokráciát és az egyházat kordában tartsa. Jelentősen megnyirbálta az egyház előjogait, de hogy mindezért kárpótolja a püspöki kart, általános támadást intézett a nem túl népszerű, sőt még a katolikus papság körében is gyűlölt (vagy jobb esetben irigyelt) jezsuita rend ellen.

Egy szatirikus hangvételű jezsuitaellenes könyvet is írt, amely senkiben nem hagyott kétséget afelől, hogyan vélekedik a Jézus Társaságról. 1757-ben a király kinevezte miniszterelnökké, és ezzel lényegében teljhatalmat adott neki.

A következő évben merényletet kíséreltek meg az uralkodó ellen, amellyel a jezsuitákat gyanúsították. (Hasonló vádak Európában már százötven év óta gyakran felbukkantak, s időnként nem is voltak megalapozatlanok - pl. IV. Henrik francia király esetében.

Az efféle próbálkozások vagy orgyilkosságok azonban rendszerint fanatikus egyének akciói voltak, amelyekről sohasem lehetett egyértelműen bebizonyítani, hogy a rend legfelső vezetése áll a hátterükben.)

A miniszterelnök Az egyházellenes hangulat nőttön nőtt, s amikor az 1750-ben jobb létre szenderedett János királyt József nevű fia váltotta fel a trónon, mindenki joggal várta a gyökeres fordulatot.

Ez be is következett, miután az uralkodó Sebastian José Carvalho e Mello Oeyras Pombal grófot, Portugália bécsi nagykövetét hazarendelte, és miniszterévé nevezte ki (85).

Fáy Dávidot a Săo Juliăo börtönerődbe zárták, és innen már élve nem is került ki: 1767. január 12-én meghalt. Földi maradványait a várbörtön kápolnájában helyezték örök nyugalomra.