Szeretettel köszöntelek a ZARÁNDOKLAT - Élő egyház közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
ZARÁNDOKLAT - Élő egyház vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a ZARÁNDOKLAT - Élő egyház közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
ZARÁNDOKLAT - Élő egyház vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a ZARÁNDOKLAT - Élő egyház közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
ZARÁNDOKLAT - Élő egyház vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a ZARÁNDOKLAT - Élő egyház közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
ZARÁNDOKLAT - Élő egyház vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Kis türelmet...
Bejelentkezés
Az ima nálam nagyon régen kezdődött. Szinte emlékeim legelején. Ülök az
ágyban és egy pár száraz, öreg kéz összefogja az enyéimet.
- Mondd, kisfiam...
És én mondtam utána az imát. Az ágy puhasága simogatott, az est
zsongított, az álom a szemem körül járt és én mondtam az imát, és gyönge
gyermeki képzeletemmel felemeltem lelkem az Istenhez.
Később - a diákévek kamaszos rohanásában - az ima a templomot
jelentette, ahol elcsitultak a zűrzavaros vágyak, lassúra vált a lépés,
tompán koppantak a szentelt kövek és az oltár előtt lobogó örökmécs
mindig megmelegített, ha kinyújtottam feléje didergő kezemet. Ekkor már
nem könyvből imádkoztam és nem is a régi kis imádságokat mondtam. A
kivilágosodó értelem szavakat keresett, melyek újak, szépek voltak és
csak az én örömömet, bánatomat, kérésemet vitték az Örökkévaló elé.
Aztán jött az előbbi világégés és mindig mélyen megrendített az imára
zendült kürtök rivalgása s a térdre hullt harctérre induló századok
halálos csendje, ahol szinte érezni lehetett az elhagyott otthonok felé
szálló gondolatokat, aggódást, szeretetet, igazi imát, ami hangtalanul
szárnyalt a halál felé induló férfiak lelkéből.
Ó, milyen kicsik és mégis mennyire férfiak voltak ezek a katonák, akik
káromkodva ébredtek, káromkodva feküdtek és csak itt döbbentek rá, hogy
az igazi kiállás hitben, vérben, fájdalomban, betegségben - és
imádságban akár ezrek előtt a nyílt terek porában: az egyetlen és valódi
férfiasság.
Aztán jött a zuhanás Trianon halálos völgyébe. Jött a megalázás, a
szégyen, az elesettség, szegénység, járvány és jöttek az imák. Az egész
nemzet megtanult imádkozni és nem szégyellték már a férfiak sem -
egy-egy „szóra” - befordulni a templomba. Ezek a férfiak többnyire
megjárták a harctereket és megtanulták, hogy egyetlen félelem örökös
csak - nem halálfélelem, hanem az istenfélelem. És ahogy az imádság felé
fordult a nemzet, úgy emelkedtünk ki a halálraítéltség posványából.
Amilyen csendesek lettünk, olyan hangos volt körülöttünk a győztesek
páholya, és amilyen fennhéjázók voltak ők, olyan alázatosak lettünk mi,
mert akkor éreztük már, hogy az alázatosságnál nincsen nagyobb a
világon. És elhallgatott körülöttünk az erőszak süvöltése, mert halkan
szólni kezdtek a kassai harangok és meghallhatták az egész világon,
amikor a dómban a magyarok Te Deum-ot imádkoztak. Nagy, szent
pillanatokban mindig az ima volt velünk, mellettünk, értünk. Nagy
örömökben, nagy sírásokban, csendben és viharokban: ima, ima. És most
mégis mind több helyen hallom, olvasom, hogy valaki imádja a
lencsefőzeléket, imádja a karóráját, imádja a kirándulást és a táncot.
Préda lett ez a szó, melyet magyar paraszttól sohasem hallott senki, és
elkopott lassan, mint a kocsmaküszöb.
Mindenki „imád” mindent. A lovát, a szeretőjét, a nyakkendőjét...
megszentségtelenítve egy szót, az emberi lélek néma himnuszát,
tisztaság, a kérés, a vigasz, a félelem, az istenkeresés egyetlen,
utolsó felkiáltását, amikor már nincs semmi, de semmi segítség,
mentsvár, csak az ima.
Ne imádj hát mindent, édes Magyarom, ne szórd lelked aranyát, nyelved
szépségét a rombolás disznai elé, ne imádj semmit, csak az Istent, mert
nem tudod, milyen idők jönnek és nincs az a vihar, mely elpusztíthatna,
ha veled van az imádság és veled van az Isten.
|
|
E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu
Kommentáld!