Május 29-én, vasárnap a szentatya több ezer diakónussal együtt mutatott be szentmisét a Szent Péter téren, akik az irgalmasság szentéve alkalmából zarándokoltak Rómába. A mise végi Úrangyala imádság előtt pedig többek között azt kérte, hogy csatlakozzunk a szíriai gyermekek imádságához.

Homíliáját és a szentmise végén mondott beszédét teljes terjedelmében közöljük.

„Krisztus szolgája” (Gal 1,10). Hallottuk ezt a kifejezést, amellyel Pál apostol meghatározza önmagát, amikor a galatáknak ír. A levél elején apostolként mutatkozott be, apostol, az Úr Jézus akaratából (vö. Gal 1,1). A két szó, apostol és szolga, összetartozik, sosem lehet elválasztani őket egymástól, olyanok, mint egyetlen érem két oldala: annak, aki Jézust hirdeti, szolgálnia kell, és aki szolgál, az Jézust hirdeti.

Az Úr elsőként mutatta meg ezt nekünk: ő, az Atya szava, ő, aki örömhírt hirdetett nekünk (Iz 61,1), ő, aki személyében maga az örömhír (vö. Lk 4,18), szolgánkká tette magát (Fil 2,7), „nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon” (Mk 10,45). „Mindenki diakónusává vált”, írta az egyik egyházatya (Polükarposz, Ad Phil. V,2). Ahogyan ő tette, úgy kell tenniük az ő hirdetőinek is. Jézus tanítványa nem járhat más úton, mint az ő mestere, hanem ha hirdetni akarja, utánoznia kell őt, ahogyan Pál tette:vágyni arra, hogy szolgává váljon. Más szóval: ha az evangelizálás az a küldetés, amelyet minden keresztény megkapott a keresztségben, a szolgálataz a stílus, amellyel a küldetést teljesíteni kell, az egyetlen mód arra, hogy valaki Jézus tanítványa legyen. Az az ő tanúja, aki úgy cselekszik, ahogyan ő: aki szolgálja a testvéreket és nővéreket anélkül, hogy belefáradna az alázatos Krisztusba, anélkül, hogy belefáradna a keresztény életbe, amely szolgáló élet.

Hogyan kezdjünk bele, hogy „jó és hűséges szolgákká” (vö. Mt 25,21) váljunk? Első lépésként az a feladatunk, hogy szolgálatkészek legyünk. A szolga nap mint nap azt tanulja, hogyan hagyjon fel azzal, hogy mindennel önmaga érdekében rendelkezzen és magával úgy rendelkezzen, ahogy akar. Minden reggel arra edzi magát, hogy odaadja életét, gondolatban elfogadja, hogy egyetlen nap sem az övé, hanem önátadásként kell megélnie. Aki szolgál ugyanis, az nem féltékeny őrzője saját idejének, sőt lemond arról, hogy saját napjának ura legyen. Tudja, hogy az idő, amelyet megél, nem az övé, hanem olyan ajándék, amelyet azért kapott Istentől, hogy maga is felajánlja másoknak: csak így hoz valóban gyümölcsöt. Aki szolgál, az nem rabja előjegyzési naptárának, hanem tanulékony szívű, kész arra is, amit nem tervezett be előre: szolgálatkész a testvérhez, nyitott a váratlanul érkezőre, aki sosem hiányzik és gyakran Isten mindennapi meglepetését jelenti. A szolga nyitott a meglepetés, Isten mindennapi meglepetései előtt. A szolga ki tudja nyitni idejének és tereinek kapuit az előtt, aki a közelében van, és annak is, aki fogadóórán kívül kopogtat, képes abbahagyni valamit, ami épp kedvére van, vagy otthagyni megérdemelt pihenését. A szolgát nem érdeklik a fogadóórák. Elszorul a szívem, amikor a plébánián nyitvatartási időt látok kifüggesztve: „Ettől az órától eddig az óráig.” És azon kívül? Nincs nyitva az ajtó, nincs ott pap, nincs diakónus, sem világi hívő, aki fogadná az embereket… Ez káros! Túl kell lépnünk a fogadóidőn: bátraknak kell lennünk, hogy félretegyük a fogadóórákat. Így, szolgálatkészségben élve, kedves diakónusok, szolgálatotok minden anyagi haszontól mentes és evangéliumi értelemben termékeny lesz.

A mai evangélium is szolgálatról szól, két szolgát állít elénk, akiktől sokat tanulhatunk: az egyik a százados szolgája, akit Jézus meggyógyít, a másik pedig maga a százados, aki a császár szolgálatában áll. A százados Jézusnak üzent szavai, hogy tudniillik ne jöjjön egészen a házáig, meglepőek, és időnként a mi imádságainkkal épp ellentétesek: „Uram, ne fáradj! Nem vagyok méltó arra, hogy otthonomba jöjj!” (Lk 7,6); „nem tartottam magam érdemesnek arra, hogy hozzád menjek” (Lk 7,7); „magam is alárendelt ember vagyok” (Lk 7,8). Jézus teljesen elámul ezeken a szavakon. Lenyűgözi a százados mély alázata, az ő szelídsége. A szelídség a diakónusok egyik erénye. Amikor a diakónus szelíd, szolgál, és nem „majmolja” a papokat, nem, szelíd. A százados az ő aggasztó, nehéz helyzetében idegeskedhetett volna, és követelhette volna, hogy meghallgassák, felléphetett volna tekintélyével, tolakodóan meggyőzhette, sőt kötelezhette volna Jézust, hogy menjen el a házába. Ehelyett kicsiny, tapintatos, szelíd lesz, nem emeli fel a hangját, nem akar zavarni. Talán anélkül, hogy tudná, Isten stílusa szerint cselekszik, aki „szelíd és alázatos szívű” (Mt 11,29). Isten ugyanis, aki szeretet, szeretetből odáig megy, hogy szolgánkká válik: türelmes velünk, jóságos, mindig segítő- és szolgálatkész, szenved hibáink miatt, és keresi a módját, hogyan segítsen nekünk és tegyen jobbá minket. A szelídség és az alázat a jellegzetessége a keresztény szolgálatnak is, amely Isten utánzását jelenti mások szolgálatában: türelmes szeretettel fogadni az embereket, megértéssel fordulni hozzájuk belefáradás nélkül, azt éreztetni velük, hogy elfogadottak, otthon vannak a keresztény közösségben, ahol nem az a nagy, aki parancsol, hanem aki szolgál (vö. Lk 22,26). És sosem szabad leszidni őket, sosem! Így, a szelídségben, kedves diakónusok, egyre érettebbé válik szeretetszolgálatra szóló hivatásotok.

Pál apostol és a százados után a mai szövegekben találunk egy harmadik szolgát is, mégpedig azt, akit Jézus meggyógyít. Az elbeszélésben az áll, hogy ura nagyon kedvelte, és beteg volt, azt azonban nem tudjuk, mi lehetett az a súlyos baj (Lk 7,2). Mindenesetre mi is magunkra ismerhetünk abban a szolgában. Isten mindannyiunkat nagyon kedvel, szeret, ő választott ki minket, ő hívott meg szolgálni, és főleg mindannyian rászorulunk arra, hogy belsőleg meggyógyuljunk. Ahhoz, hogy képesek legyünk szolgálni, egészséges szívre van szükségünk: olyan szívre, amelyet Isten meggyógyított, amely megbocsátottnak érzi magát, nem bezárt és nem kemény. Jót tesz nekünk, ha bizalommal mindennap imádkozunk ezért, ha kérjük Jézustól, hogy gyógyítson meg minket, hogy hasonlítsunk hozzá, „aki nem szolgáknak hív többé minket, hanem barátainak” (vö. Jn 15,15). Kedves diakónusok, mindennap kérhetitek ezt a kegyelmet az imában, egy olyan imában, amelyben az Úr elé viszitek fáradozásaitokat, a váratlanul érkezőket, fáradalmaitokat és reményeiteket, egy igazi imában, amely az életet elviszi az Úrhoz, az Urat pedig az életbe. És amikor az eucharisztikus asztalnál szolgáltok, ott találjátok Jézus jelenlétét, aki odaadja magát nektek, hogy ti magatokat adjátok az embereknek.

Így, szolgálatkészen az életben, szelíd szívvel és állandó párbeszédben Jézussal nem féltek majd attól, hogy Krisztus szolgái legyeteket, hogy felismerjétek és megsimogassátok az Úr testét a mai szegényekben.

A Szentatya szavai a szentmise végén (az Angelus előtt):

Most, a szentmise végén külön szeretnélek köszönteni benneteket, kedves diakónusok, akik Olaszországból és más országokból érkeztetek. Köszönöm, hogy ma itt jelen vagytok, de főképpen azt köszönöm, hogy jelen vagytok az egyházban!

Köszöntöm az összes zarándokokat, külön is a Történelmi Lövészek Európai Társaságát, a Celesztini Mozgalom által szervezett „megbocsátás útja” résztvevőt, a Megújuló Energiaforrások Védelmének Nemzeti Társaságát, amely a teremtett világ védelmére történő nevelést folytat egy intézményben.

Megemlékezem ezentúl az „enyhülés” mai nemzeti napjáról, melynek az a célja, hogy segítse az embereket földi életük utolsó szakaszának jó megélésében. Hasonlóképpen megemlékezem arról a hagyományos zarándoklatról, amelyet ma tartanak Lengyelországban a Piekary Mária-kegyhelyhez: az irgalmasság anyja támogassa a családokat és a fiatalokat úton a krakkói ifjúsági találkozó felé.

Június elsején, szerdán a nemzetközi gyermeknap alkalmából a Szíriában lévő katolikus és ortodox keresztény közösségek különleges imádságot végeznek a békéért, melynek főszereplői maguk a gyerekek lesznek. A szíriai gyerekek kérik, hogy a világon élő minden gyermek csatlakozzon békéért mondott imájukhoz.

Szándékaink megvalósulásáért kérjük Szűz Mária közbenjárását, miközben őrá bízzuk a világ összes diakónusainak életét és szolgálatát.

[Úrangyala-imádság.]

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Vatikáni Sajtóközpont

Fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír