Ferenc pápa a március 18-ai, Szent Péter téren tartott általános kihallgatáson folytatta katekézissorozatát a családról. Most arról beszélt, milyen nagy ajándékot jelentenek a gyermekek a társadalom számára.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Miután sorra vettük a családi élet szereplőit – anya, apa, gyerekek, testvérek, nagyszülők –, a családról szóló katekézisek első részének lezárásaként a kisgyermekekről szeretnék beszélni. Két alkalmat szánok erre: ma arról szólok, milyen nagy ajándékot jelentenek a gyermekek az emberiség számára – hiszen ez az igazság: nagy ajándékot jelentenek az emberiség számára, de ők a nagy kirekesztettek is, mert még megszületni sem engedik őket; jövő héten pedig a gyermekeknek okozott sérülésekről szólok. Eszembe jut az a rengeteg gyermek, akikkel legutóbbi utamon, Ázsiában találkoztam: tele voltak élettel, lelkesedéssel, ugyanakkor azt is látom, hogy nagyon sok gyermek emberhez méltatlan körülmények között él a világban! Egy társadalmat ténylegesen – nemcsak erkölcsi, hanem szociológiai szempontból is – arról lehet megítélni, ahogy a gyermekekkel bánik. Ebből látszik, hogy szabad vagy a nemzetközi érdekek szolgaságában vergődő társadalomról van-e szó.

Az első dolog, amire a kisgyermekek emlékeztetnek minket, az, hogy életünk első éveiben mindnyájan teljesen mások gondoskodásától és jóakaratától függtünk. Isten Fia sem vonta ki magát ez alól. Ezt a titkot szemléljük minden évben karácsonykor. A betlehemi jászol az a kép, amely a legegyszerűbben és legközvetlenebb módon közvetíti számunkra ezt a valóságot. Milyen érdekes: Istennek nem okoz nehézséget, hogy megértesse magát a gyermekekkel, a gyermekek pedig probléma nélkül megértik Istent. Nem véletlen, hogy az evangéliumban Jézus gyönyörű és erős szavakkal szól a „kicsinyekről”. A „kicsinyek” az evangélium szóhasználatában mindazokat jelenti, akik mások segítségétől függnek, kivált a kisgyermekek. Azt mondja például Jézus: „Dicsőítelek, Atyám, menny és föld Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és műveltek elől, de kinyilatkoztattad a kicsinyeknek” (Mt 11,25). Máshol pedig ezt mondja: „Vigyázzatok, egyet se vessetek meg e kicsinyek közül, mert mondom nektek, hogy angyalaik a mennyben szüntelenül látják mennyei Atyám arcát” (Mt 18,10).

A gyermekek tehát létüknél fogva nagy gazdagságot jelentenek az emberiség számára, de az egyház számára is, mert állandóan az Isten országába való belépés feltételére figyelmeztetnek bennünket, arra tudniillik, hogy ne tekintsük magunkat önmagunkban elégségesnek, hanem olyanoknak, akik segítségre, szeretetre és megbocsátásra szorulnak. Mindnyájan segítségre, szeretetre és megbocsátásra szorulunk!

A gyermekek egy másik szép dologra is emlékeztetnek bennünket, arra, hogy mindig gyermekek vagyunk: még akkor is, ha valaki felnőtt lesz, megöregszik, akkor is, ha szülő lesz, ha felelősséget visel másokért, mindezek mélyén megmarad gyermeki identitása. Mindnyájan gyermekek vagyunk. Ez pedig mindig eszünkbe juttatja azt a tényt, hogy az életet nem mi adtuk magunknak, hanem kaptuk. Az élet nagy adománya az első ajándék, amelyet kaptunk. Néha fennáll a veszélye, hogy erről elfeledkezve élünk, mintha mi lennénk létünk urai, miközben gyökeresen függő helyzetben vagyunk. Igazából nagy öröm azt érezni, hogy minden életszakaszban, minden helyzetben, bármilyenek is legyenek szociális életkörülményeink, gyermekek vagyunk és gyermekek maradunk. Ez az az alapvető üzenet, amelyet a gyermekek puszta létükkel adnak nekünk: pusztán a jelenlétükkel emlékeztetnek bennünket arra, hogy mindnyájan gyermekek vagyunk.

Igazából oly sok ajándék, oly sok érték van, amit a gyermekek adnak az emberiségnek! Csak néhányat említek.

Hozzák a maguk látásmódját: ahogy a valóságot látják, bizalommal teli és tiszta tekintettel. A gyermek ösztönösen bízik apjában és anyjában. Ösztönösen bízik Istenben, Jézusban és Szűz Máriában. Belső látása tiszta, még nem szennyezte be gonoszság, a kettősség, nem szennyezték be az élet „lerakódásai”, amelyek megkeményítik a szívet. Tudjuk, hogy a gyermekekben is megvan az eredendő bűn, ők is tudnak önzőek lenni, de bensőjükben mégis egyfajta tisztaságot és egyszerűséget őriznek. A gyermekek nem diplomatikusak! Azt mondják, amit éreznek, azt mondják, amit látnak, egyenesen. Sokszor nehéz helyzetbe is hozzák szüleiket, amikor idegenek előtt beszélnek: „Ez nem tetszik, mert ronda!” Mert a gyermekek azt mondják, amit gondolnak, nem kétszínűek, még nem tették magukévá a kettős játszma tudományát, amelyet mi, felnőttek sajnos már elsajátítottunk.

A gyermekek továbbá – lelkük egyszerűségében – magukkal hozzák azt a képességet, hogy elfogadják a gyengédséget és gyengédek legyenek másokhoz. A gyengédség azt jelenti, hogy valakinek „hússzíve” és nem „kőszíve” van, ahogy a Szentírás mondja (vö. Ez 36,26). A gyengédség költészetet is jelent: „érezni” a dolgokat és az eseményeket, nem puszta tárgyaknak tekinteni őket, nem pusztán használni őket, mert hasznosak…

A gyermekek tudnak nevetni és sírni. Vannak köztük, akik mosolyognak, amikor felemelem, hogy megöleljem őket, mások viszont egyből elsírják magukat, amikor meglátják a fehér ruhámat, és azt hiszik, orvos vagyok, és „szurit” akarok nekik adni. A gyermekek ilyenek: mosolyognak és sírnak. Két olyan dolog ez, ami nálunk, nagyoknál „le van kapcsolva”, nem vagyunk többé képesek rá. A mosolyunk sokszor kényszeredett, élettelen, nem szívből jövő hahotázás, hanem megjátszott művigyor. A gyermekek viszont természetesen nevetnek és természetesen sírnak. Ez mindig a szívtől függ, gyakran kikapcsol a szívünk, és elveszíti képességét a nevetésre és a sírásra. A gyermekek viszont megtaníthatnak minket újból sírni és nevetni! Érdemes megkérdezni magunktól: ösztönösen nevetek-e, felhőtlenül, szívből, vagy pedig mesterséges a mosolyom? Tudok-e még sírni, vagy elvesztettem képességemet a sírásra? Két nagyon emberi kérdés, amelyre a gyerekek késztetnek minket.

Ezen okok miatt kéri Jézus tanítványaitól, hogy „váljanak olyanokká, amilyenek a gyermekek”, mert „ilyeneké Isten országa” (vö. Mt 18,3; Mk 10,14).

Kedves testvéreim! A gyermekek életet hoznak, örömet, reményt, de bajt is. Az élet már csak ilyen! Nyilvánvalóan gondot is jelentenek, néha komoly nehézségek elé állítanak. De jobb egy ilyen gondokkal és nehézségekkel küzdő társadalom, mint egy gyermekek nélkül maradt szomorú és szürke társadalom! Amikor pedig azt látjuk, hogy a születési arányszám egy társadalomban éppen csak eléri az egy százalékot, kijelenthetjük, az egy szürke és szomorú társadalom, mert gyermekek nélkül maradt.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Vatikáni Sajtóosztály

Fotó: ANSA

Magyar Kurír