Február 14-én délben a Szentatya az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció plenáris ülésének résztvevőit fogadta, akik Isten népének liturgikus képzéséről tanácskoznak ezekben a napokban. Az összejövetelen a kongregáció tagjaként részt vesz Erdő Péter bíboros, prímás is.

Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Bíboros urak, kedves testvéreim a püspökségben és a papságban, kedves fivéreim és nővéreim!

Örülök, hogy találkozhatom veletek plenáris ülésetek alkalmából. Köszönöm a bíboros prefektus hozzám intézett szavait, és üdvözöllek mindannyitokat, az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció tagjait, munkatársait és tanácsadóit.

Erre a plenáris ülésre jelentős időpontban kerül sor. Ötven év telt el azóta, hogy Szent VI. Pál 1969. május 8-án létrehozta az akkori Istentiszteleti Kongregációt azzal a céllal, hogy a II. vatikáni zsinat által akart megújulást koordinálja. Ki kellett adni a zsinati atyák kritériumainak és döntéseinek megfelelő liturgikus könyveket, annak érdekében, hogy ezzel előmozdítsák Isten népében „a tevékeny, tudatos és áhítatos” részvételt Krisztus misztériumaiban (vö. Sacrosanctum Concilium konstitúció, 48). Az Egyház imádságos hagyományának megújított kifejezésformákra volt szüksége, anélkül, hogy bármit is elveszítene évezredes gazdagságából, sőt inkább újra felfedezve a kezdeti időszak kincseit. Annak az évnek első hónapjaiban megjelentek az Apostoli Szentszék által, Isten népe javára végrehajtott reform első gyümölcsei. Épp a mai nap van annak évfordulója, hogy közzétették a Mysterii paschalis motu propriót a római naptárról és a liturgikus évről (1969. február 14.); azután a Missale Romanum fontos apostoli konstitúciót (1969. április 3.), amellyel a szent pápa közzétette a római misekönyvet. Ugyanabban az évben látott még napvilágot a mise bemutatását szabályozó „rendtartás” (Ordo Missae), és megjelentek további „rendtartások” (Ordo), amelyek a gyermekkeresztséget, a házasságkötést, illetve a temetési szertartást szabályozták. Ezek voltak az első lépései annak az útnak, amely aztán bölcsen folytatódott.

Tudjuk, nem elég a liturgikus könyvek megváltoztatása ahhoz, hogy javítani tudjuk a liturgia minőségét. Ha csak ezt tennénk, becsapnánk magunkat. Mert ahhoz ugyanis, hogy az élet valóban Istennek tetsző dicséret legyen, a szív megváltoztatására van szükség. Erre a megtérésre irányul a keresztény liturgia, amely az élet találkozása „az élők Istenével” (Mt 22,32). Munkátoknak ma is ez a célja, az tudniillik, hogy segítse a pápát szolgálatának végzésében, az egész világon elterjedt, imádságban élő Egyház javára. Az egyházi közösség építésében mind az Apostoli Szentszék, mind a püspöki konferenciák részt vesznek, az együttműködés, a párbeszéd és a szinodalitás szellemében. A Szentszék ugyanis nem helyettesíti a püspököket, hanem együttdolgozik velük, hogy a különböző nyelvek és kultúrák gazdagságában szolgálja a világban élő Egyház imádkozó hivatását. Ebben az irányban helyezkedik el a Magnum principium motu proprio (2017. szeptember 3.), amellyel többek között az volt a szándékom, hogy elősegítsem „a szükséges, állandó, kölcsönös bizalomra épülő, éber és kreatív együttműködést a püspöki konferenciák és az Apostoli Szentszéknek a között a központi hatósága között, amely a szent liturgia előmozdításának feladatát gyakorolja”. Kívánatos, hogy folytassuk a kölcsönös együttműködés útját, tudatában az egyházi közösségben betöltött felelősségünknek, és hogy az egyházi közösségben összhangban legyen az egység és a sokféleség. Az összhang problémájáról van szó ugyanis.

Ide tartozik a képzés kihívása is, reflexiótok sajátos tárgya. Amikor képzésről beszélünk, elsősorban azt nem szabad elfelejtenünk, hogy a liturgia élet, amely formál, és nem megtanulandó ismeret. E tekintetben hasznos emlékeznünk arra, hogy a valóság fontosabb, mint az eszme (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 231–233). Ezért jó, ha a liturgia területén – mint az egyházi élet más területein –, nem jut odáig az ember, hogy steril ideológiai szekértáborba zárkózik, amely gyakran akkor jön létre, amikor valaki a saját elgondolását az összes élethelyzetre érvényesnek tartja, és ezért az örök szembenállás attitűdjét veszi fel azzal szemben, aki nem osztja azokat. Így, bár lehet, hogy az a vágy vezérli, hogy a mai környezet bizonyos bizonytalanságaira reagáljon, az a veszély fenyegeti, hogy visszafordul egy olyan múltba, amely már nem létezik, vagy egy feltételezett jövőbe menekül. A kiindulópont ehelyett a szent liturgia valóságának felismerése, amely olyan élő kincs, amelyet nem lehet az ízlésekre, receptekre és divatokra szűkíteni, hanem tanulékonyan kell fogadni és szeretettel kell előmozdítani, minthogy az pótolhatatlan táplálék Isten népének szerves növekedéséhez. A liturgia nem „a csináld magad területe”, hanem az egyházi közösség epifániája. Ezért az imákban és a mozdulatokban a „mi” és nem az „én”, a valóságos közösség és nem egy elgondolt alany van jelen. Amikor egyesek nosztalgikusan letűnt tendenciákat sírnak vissza, vagy amikor újakat akarnak bevezetni, annak veszélye fenyeget, hogy elébe helyezik a részt az egésznek, az „én”-t Isten népének, az elvontat a konkrétnak, az ideológiát a közösségnek, így végeredményben a világiast a spirituálisnak.

Ebben az értelemben nagyon értékes az a téma, amelynek ülésetek szánjátok: Isten népének liturgikus képzése. A ránk váró feladat ugyanis lényegében az, hogy terjesszük Isten népében az Úr élő misztériumának ragyogását, amely misztérium megjelenik a liturgiában. Isten népének liturgikus képzéséről beszélni mindenekelőtt azt jelenti, hogy tudatára ébredünk annak a pótolhatatlan szerepnek, amelyet a liturgia az Egyházban és az Egyház számára betölt. És ezután konkrétan segítjük Isten népét abban, hogy belsőleg jobban magáévá tegye az Egyház imáját, hogy szeresse azt mint az Úrral és a testvérekkel való találkozás megtapasztalását, és ennek fényében, hogy újra felfedezze annak tartalmait és megtartsa rítusait.

Mivel a liturgia olyan tapasztalat, amely az élet átalakítására irányul azáltal, hogy elsajátítjuk az Úr gondolkodás- és viselkedésmódját, a liturgikus képzés nem korlátozódhat egyszerűen arra, hogy ismereteket – bár szükséges ismereteket – kínálunk a liturgikus könyvekről – ez elhibázott [gyakorlat] –, vagy hogy a rituális fegyelem köteles betartása felett őrködünk. Ahhoz, hogy a liturgia be tudja tölteni alakító és átalakító szerepét, arra van szükség, hogy mind a pásztorokat, mind a világi hívőket bevezessék a liturgia jelentésének és szimbolikus nyelvének megértésébe, beleértve az ünnepelt misztérium szolgálatában álló művészetet, éneket és zenét, sőt a csendet is. Maga a Katolikus Egyház katekizmusa is a liturgia bemutatására – kiemelve annak imáit és jeleit – a misztagogikus utat alkalmazza. Misztagógia: ez a megfelelő módja annak, hogy belépjünk a liturgia misztériumába, a megfeszített és feltámadt Úrral való élő találkozásba. A misztagógia azt jelenti, hogy felfedezzük azt az új életet, amelyet Isten népében a szentségeken keresztül kaptunk, és folytonosan felfedezzük eme új élet megújulásának szépségét.

A képzés szakaszaira vonatkozóan tapasztalatból tudjuk, hogy a kezdeti képzés mellett szükség van a papság és a világiak folyamatos képzésére is, különösen azoknál, akik részt vesznek a liturgikus szolgálatban. Nem egyszeri, hanem folyamatos képzésre van tehát szükség. Ami a felszentelt szolgálattevőket illeti, egy egészséges ars celebrandi érdekében is, a zsinat figyelmeztetése érvényes: „Elengedhetetlen, hogy első helyre a papság liturgikus képzését tegyük” (Sacrosanctum Concilium konstitúció, 14). Az első helyre! Az oktatási felelősség közös, még ha a megvalósítási szakaszban jórészt az egyes egyházmegyéké is a főszerep. Reflexiótok segíti majd a dikasztériumot, hogy út- és iránymutatásokat tudjon kiadni, a szolgálat szellemében, azoknak, akik – püspöki konferenciák, egyházmegyék, képzési intézmények, folyóiratok – felelősek azért, hogy Isten népének liturgikus képzéséről gondoskodjanak és azt kísérjék.

Kedves fivéreim és nővéreim, valamennyiünk feladata, hogy elmélyítsük és felfrissítsük liturgikus képzettségünket. A liturgia ugyanis a főút, amelyen a keresztény élet áthalad növekedésének minden szakaszában. Ezért egy nagyszerű és szép feladat áll előttetek: azon dolgozni, hogy Isten népe újra felfedezze az Úrral való találkozás szépségét misztériumainak ünneplésében, és vele találkozva élete legyen az ő nevében. Köszönöm erőfeszítéseiteket, megáldalak benneteket, és kérem, hogy mindig szánjatok rám időt – hosszú időt! – imádságotokban! Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír