Ferenc pápa homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

„Hogy újra lássak” (Mk 10,51). Ezzel a kéréssel akarunk ma az Úrhoz fordulni. Szeretnénk újra látni, miután bűneink következtében szem elől tévesztettük a jót, már nem látjuk meghívottságunk szépségét, és célunktól messze tévelygünk.

Ennek az evangéliumi szakasznak nagy szimbolikus értéke van, mert valamennyien Bartimeus helyzetében vagyunk. Vaksága miatt teljesen elszegényedett, a város szélén kénytelen élni, mindenben másokra szorul. A bűnnek is ilyen hatása van: elszegényít és elszigetel minket. Ez a lélek vaksága, amely meggátol minket abban, hogy lássuk, mi a lényeges, meggátol, hogy szemünket az életet adó szeretetre szegezzük. Ez a vakság fokozatosan oda vezet, hogy megállunk a felszínnél, sőt teljesen érzéketlenné válunk másokra és a jóra. Mily sok kísértésnek van ereje ahhoz, hogy elhomályosítsa a szív látását, és rövidlátóvá tegye a szívet! Mennyire könnyű és botorság azt gondolni, az élet attól függ, hogy mennyit birtokolunk, hogy sikeresek vagyunk-e, hogy csodálnak-e mások minket; hogy a gazdaság csak profitból és fogyasztásból áll; hogy saját egyéni kívánságainknak meg kell előzniük a társadalmi felelősséget! Ha csak magunkra nézünk, vakká válunk, élettelenné, önmagunkba csavarodunk, nem lesz bennünk sem öröm, sem szabadság. Milyen ronda ez!

Jézus viszont jön, mellénk ér, de nem megy tovább: „megállt” – mondja az evangélium (Mk 10,49). És ebben a pillanatban megremeg az ember szíve, mert észreveszi, hogy a Világosság tekint rá, az a kedves Világosság, mely arra hív minket, hogy ne maradjunk sötét vakságunkba zárva. Jézus közeli jelenléte megérezteti velünk, hogy ha távol vagyunk tőle, valami fontos dolog hiányzik az életünkből. Megérezteti velünk, hogy megmentésre szorulunk, és ez a szív gyógyulásának kezdete. Azután ez a gyógyulás utáni vágy bátorsággá izmosodik, imádkozni kezdünk, hangosan és kitartóan kiabálunk, mint Bartimeus: „Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam!” (Mk 10,47).

Sajnos azonban, miként az evangéliumban az a „sokan”, mindig van valaki, aki nem akar megállni, aki nem akarja zavartatni magát attól, aki fájdalma miatt kiabál, inkább csitítja és leszidja szegényt, aki kellemetlenséget jelent neki (vö. Mk 10,48). Ez az a kísértés, hogy menjünk csak tovább, mintha mi sem történt volna, így viszont távol maradunk az Úrtól, és másokat is távol tartunk tőle. Ismerjük el, hogy valamennyien Isten szeretetének koldusai vagyunk, és ne engedjük tovahaladni az Urat! „Félek, hogy az Úr elhalad” – mondta Szent Ágoston. Félek, hogy elhalad, és én elszalasztom a lehetőséget, hogy találkozzam vele. Adjunk hangot legigazabb vágyunknak: „[Jézus], hogy újra lássak” (Mk 10,51). Az irgalmasság szentéve alkalmas időszak arra, hogy befogadjuk Isten jelenlétét, hogy megtapasztaljuk szeretetét, és egész szívünkkel visszatérjünk hozzá. Bartimeushoz hasonlóan mi is dobjuk el köntösünket, és álljunk talpra (vö. Mk 10,50): vagyis dobjuk el, ami akadályoz abban, hogy hozzá menjünk. Félelem nélkül hagyjuk ott, ami biztonságot ad nekünk, és amihez ragaszkodunk; ne maradjunk ülve, álljunk fel, és újra megtaláljuk lelkünk igazi színvonalát – állva! –, azt a méltóságot, hogy szeretett gyermekek vagyunk, akik az Úr színe előtt állunk, hogy ő szemünkbe nézhessen, megbocsáthasson és újjáteremthessen minket. Talán az a szó, amely ma eléri szívünket, ugyanaz, mint amely elhangzott az ember teremtésekor: „Állj fel!” Isten talpra állítva teremtett minket: „Állj fel!”

Ma sokkal inkább, mint valaha főleg nekünk, pásztoroknak az a feladatunk, hogy meghalljuk mindazok – sokszor rejtett – kiáltását, akik szeretnének találkozni az Úrral. Felül kell vizsgálnunk magatartásformáinkat, amelyek sokszor nem segítenek másokat, hogy közel kerüljenek Jézushoz; felül kell vizsgálnunk azokat az időbeosztásokat és programokat, amelyek nem találkoznak azok valós igényeivel, akik gyónni szeretnének; felül kell vizsgálnunk az emberi szabályokat, ha azok többet érnek az emberek megbocsátás utáni vágyánál; felül kell vizsgálnunk merevségünket, amely távol tarthatja az embereket Isten gyengéd szeretetétől. Nyilván nem szabad leszállítanunk az evangélium követelményeit, de nem szabad kockáztatnunk, hogy a bűnös ember hiába vágyjon kiengesztelődni az Atyával, mert a gyermek visszatérése az atyai házba az, amit az Atya mindennél jobban vár (vö. Lk 15,20–32).

A tanítványok szavával szóljunk, akik megismétlik Jézus szavait, és azt mondják Bartimeusnak: „Bátorság! Kelj fel, hív téged” (Mk 10,49). Arra küld minket az Úr, hogy bátorságot öntsünk az emberekbe, támogassuk és Jézushoz vezessük őket. A kísérés szolgálatát kell ellátnunk, hogy az emberek találkozása az Úrral személyes, bensőséges legyen, és szívük őszintén, félelem nélkül megnyíljon az Üdvözítő előtt. Ne felejtsük: egyedül Isten az, aki minden emberben cselekszik. Az evangéliumban egyedül ő az, aki megáll, és kérdezi a vakot; ő az, aki megparancsolja, hogy hozzá vigyék; ő az, aki meghallgatja és meggyógyítja. Minket – pásztorokat – azért választott ki, hogy felébresszük az emberekben a megtérés vágyát, hogy a vele való találkozást segítő eszközök legyünk, hogy föléjük tárjuk kezünket és feloldozzuk őket, hogy láthatóvá váljon és működjön az ő irgalma, hogy minden férfi és minden nő, aki a gyóntatószékbe lép, atyát találjon, olyan atyát, aki vár rá; azt az Atyát találja, aki megbocsát neki.

Az evangéliumi elbeszélés befejezésének is mély jelentése van: Bartimeus „nyomban látni kezdett, és követte őt az úton” (Lk 10,52). Mi is, amikor az Úrhoz szegődünk, újra meglátjuk a fényt, bizalommal tekintünk a jövőbe, erőt és bátorságot kapunk, hogy elinduljunk. Ugyanis „aki hisz, lát” (Lumen fidei enciklika, 1), és reménnyel halad előre, mert tudja, hogy az Úr jelen van, támogatja és vezeti. Kövessük őt hűséges tanítványként, hogy megosszuk szeretetének örömét mindazokkal, akikkel utunkon találkozunk! Az Atya ölelése, az Atya megbocsátása után pedig ünnepeljünk szívünkben! Mert ő bizony ünnepel!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Famiglia Cristiana, Vatikáni Rádió

Magyar Kurír