Szeptember 8-án délelőtt a Szentatya hetvennégy olyan püspököt fogadott, akik missziós területre kaptak kinevezést. Beszédében három pontban megfogalmazta a püspök identitását, és lelkére kötötte a jelenlévőknek a családokkal, a szemináriumokkal, a fiatalokkal és a szegényekkel való törődést.

 

Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Kedves testvérek, jó napot kívánok!

Örülök, hogy találkozhatom veletek képzési szemináriumotok alkalmából. Veletek együtt köszöntöm a rátok bízott közösségeket is: a papokat, a szerzetes férfiakat és nőket, a katekétákat és a világi hívőket. Hálás vagyok Filoni bíborosnak hozzám intézett szavaiért, és köszönetet mondok Rugambwa és Dal Toso püspöknek is.

Ki a püspök? Kérdezzünk rá pásztori identitásunkra, hogy mélyebben tudatában legyünk, de azt se felejtsük el, hogy nem létezik egy minden helyen érvényes, azonos sztenderd modell. A püspöki szolgálat borzongást kelt bennünk, annyira nagy misztériumot hordoz magában. A Szentlélek kiáradásának köszönhetően a püspök a pásztor és pap Krisztus alakját ölti magára, vagyis arra kap meghívást, hogy a jó pásztor lelkülete vezesse, és magáévá tegye a papság szíve közepét: az élet odaadását. Tehát nem magáért él, hanem odaadja életét a juhokért, különösen a leggyengébbekért és a veszélyben lévőkért. Ezért a püspök igazán mély együttérzést tanúsít a pásztor nélküli juhokhoz hasonlító testvérek sokasága iránt (vö. Mk 6,34), és mindazok iránt, akiknek bármilyen formában elutasításban van részük. Kérlek benneteket, hogy tettekkel és szavakkal egyaránt erősítsétek meg a kirekesztetteket és a hányattatott életűeket; ők a többieknél jobban rászorulnak az Úr megkülönböztetett szeretetére, akinek szorgos kezei vagytok.

Ki a püspök? Szeretném felvázolni nektek a püspök három lényegi tulajdonságát: az imádság embere, az evangéliumhirdetés embere és a közösségépítés embere.

Az imádság embere. A püspök az apostolok utóda, és az apostolokhoz hasonlóan Jézus őt is arra hívja, hogy vele legyen (vö. Mk 3,14). Nála talál erőre és bizalomra. A tabernákulum előtt tanulja meg rábízni magát az Úrra és bízni az Úrban. Így megerősödik benne az a bizonyosság, hogy éjszaka is, amikor alszik, vagy nappal, amikor fáradozva és verejtékezve a megművelendő földön dolgozik, a mag folyamatosan érik (vö. Mk 4,26–29). Az ima a püspök számára nem ájtatosság, hanem szükséglet; nem egy a sok teendő között, hanem a közbenjárás nélkülözhetetlen szolgálata: Isten elé kell vinnie minden egyes nap az embereket és az élethelyzeteket. Ahogyan Mózes, ő is az ég felé tárja karját népéért (vö. Kiv 17,8–13), képes győzködni az Urat (vö. Kiv 33,11–14), vagy alkudozni az Úrral, mint Ábrahám. Az ima bátor nyíltsága. A bátor nyíltság nélküli ima nem ima. Ilyen az imádkozó pásztor! Van bátorsága vitatkozni Istennel népéért. Aktív az imában, osztozik az Úr szenvedésében és keresztjében. Sosem elégszik meg, hanem állandóan azon iparkodik, hogy hasonlóvá váljon hozzá, úton van, hogy Jézushoz hasonlóan áldozat és oltár legyen népe üdvösségéért. És ez nem azáltal valósul meg, hogy sok tudást halmoz fel, hanem ha mindennap egyetlen dolgot ismer: „Jézus Krisztust, a megfeszítettet” (1Kor 2,2). Mert könnyű keresztet viselni a mellünkön, de az Úr azt kéri, hogy egy sokkal súlyosabbat hordozzunk a vállunkon és a szívünkön: azt kéri, hogy osztozzunk az ő keresztjében. Péter, amikor elmagyarázta a hívőknek, melyek az újonnan kinevezett diakónusok teendői, hozzáteszi – és ez ránk, püspökökre is érvényes –: „Az imádság és az igehirdetés.” Az első helyen az ima áll. Szívesen megkérdezem minden püspöktől: „Hány órát imádkozol naponta?”

Az evangéliumhirdetés embere. Az apostolok utódaként a püspök saját megbízatásának tekinti, amit Jézus nekik mondott: „Menjetek, és hirdessétek az evangéliumot” (Mk 16,15). „Menjetek”: az evangéliumot nem lehet ülve hirdetni, hanem csak úgy, ha úton vagyunk. A püspök nem az irodában él, mint egy vállalatigazgató, hanem az emberek között, a világ útjain, mint Jézus. Elviszi az Urat oda, ahol még nem ismerik, ahol elcsúfítják és üldözik. És kilépve önmagából rátalál önmagára. Nem szereti a kényelmet, nem szereti a nyugodt életet, nem spórol energiáival, nem érzi magát fejedelemnek, önmagát szétosztva másokért dolgozik, és Isten hűségére hagyatkozik. Ha világi fogódzókat és biztosítékokat keresne, akkor nem lenne az evangélium igazi apostola.

És milyen az evangéliumhirdetés stílusa? Alázattal kell tanúságot tenni Isten szeretetéről, ahogyan Jézus tette, aki szeretetből megalázta magát. Az evangélium hirdetése mindig ki van téve a hatalom, a jutalom, a propaganda, a világiság kísértésének. A világiság. Óvakodjatok a világiságtól! Mindig fennáll a veszély, hogy többet törődünk a megjelenéssel, mint a lényeggel, hogy tanúk helyett színészek leszünk, hogy felvizezzük az üdvösség igéjét, és olyan evangéliumot hirdetünk, amely nélkülözi a megfeszített és feltámadt Jézust. Ti viszont arra kaptatok meghívást, hogy az Úr élő emlékezetelegyetek, hogy emlékeztessétek az Egyházat: az evangéliumhirdetés az élet odaadását jelenti, félmegoldások nélkül, és késznek kell lennünk önmagunk teljes feláldozására is.