November 6-án a Szentatya a börtönben raboskodókkal és büntetés-végrehajtási intézetben dolgozókkal együtt mutatott be szentmisét a Szent Péter-bazilikában, az irgalmasság jubileumi évének alkalmából. Hangsúlyozta, hogy senki sem élhet a nélkül a bizonyosság nélkül, hogy megbocsátást nyerhet.

Homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

Az üzenet, amelyet Isten szava ma közvetíteni akar számunkra, nyilvánvalóan a reménység, az a reménység, amely nem csal meg. Az Antiokhosz Epiphanész király által halálra ítélt hét testvér közül egyik azt mondja: „Isten adta a reményt, hogy ő feltámaszt majd minket” (2Makk 7,14). E szavak rávilágítanak azoknak a vértanúknak a hitére, akiknek a szenvedések és kínzások ellenére van erejük arra, hogy messzebbre lássanak. Ez a hit megvallja Istenben a reménység forrását, de megmutatja az új élet elérésének vágyát is.

Ehhez hasonlóan az evangéliumban azt hallottuk, amint Jézus egy egyszerű, mégis tökéletes válasszal félresöpri a szadduceusok által eléje terjesztett egész banális kazuisztikát. Mondatával – „Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké, mert számára mindenki él” (Lk 20,38) – felfedi az Atya igazi arcát, aki egyedül összes gyermekének életét akarja. Tehát ennek az új életre való újjászületésnek a reményét kell magunkévá tennünk, hogy hűségesek legyünk Jézus tanításához.

A reménység Isten adománya. Tehát kérnünk kell! Oda van helyezve minden egyes ember szívébe, hogy fényével meg tudja világítani a jelent, melyet sokszor megzavar és elhomályosít számos, szomorúsággal és fájdalommal járó körülmény. Rászorulunk arra, hogy mind szilárdabbá tegyük reményünk gyökereit, hogy gyümölcsöt hozhassanak. Először is szilárdabbá kell tennünk bizonyosságunkat abban, hogy Isten jelen van és együttérez velünk, az általunk elkövetett rossz ellenére is. Nincs olyan helye szívünknek, amelyet ne tudna elérni Isten szeretete. Ahol hibázó ember van, ott még erősebben megjelenik az Atya irgalma, hogy bűnbánatot, megbocsátást, kiengesztelődést, békét ébresszen.

Ma az irgalmasság jubileumát értetek és veletek tartjuk, kedves raboskodó testvéreim! Isten szeretetének e kifejeződésével, az irgalommal szemben érezzük, hogy szembe kell néznünk magunkkal. Nyilvánvaló, hogy a törvény be nem tartása elítélést vont maga után; a szabadság megvonása pedig a letöltendő büntetés legsúlyosabb formája, mert a személyt legbensőjében érinti. A remény mégsem csökkenhet! Egy dolog ugyanis, amit bűneink miatt megérdemlünk, és egy másik dolog a reménység „lélegzete”, amelyet semmi és senki nem fojthat el. Szívünk mindig remél a jóban; adósai vagyunk az irgalomnak, amellyel Isten elénk jön anélkül, hogy valaha is elhagyna minket (vö. Szent Ágoston: 254. beszéd, 1.).

Rómaiaknak írt levelében Pál apostol Istent a „remény Istenének” nevezi (Róm 15,13). Mintha azt akarná nekünk is mondani: „Isten remél”; és bármennyire ellentmondásnak tűnhet is, pontosan így van: Isten remél! Irgalmassága nem hagyja nyugton. Mint a példabeszédbeli apa, aki rendületlenül reménykedik hibázó fia hazatérésében (vö. Lk 15,11–32). Nincs nyugta Istennek, míg rá nem talál az elveszett bárányra (vö. Lk 15,5). Ha tehát Isten remél, akkor a reményt senkitől sem lehet elvenni, mert a remény az erő az előrehaladáshoz; a remény ad feszülést a jövő felé az élet átalakítására; a remény lendít a holnap felé, hogy a szeretet, amellyel mindenek ellenére szeretve vagyunk, újból utunkká válhasson… Egyszóval a remény a bizonyítéka Isten irgalmassága belső erejének, ő ugyanis azt kéri, hogy nézzünk előre, és győzzük le – hittel és őrá hagyatkozással – a rossz és a bűn vonzását.

Kedves fogvatartottak, ez a ti jubileumotok napja! Lobbanjon fel az Úr előtt reménységetek lángja! A jubileum – lényegénél fogva – magával hozza a szabadulás meghirdetését (vö. Lev 25,39–46). Nem tőlem függ, hogy megadjam azt nektek, ugyanakkor felszítani mindnyájatokban az igazi szabadság utáni vágyat olyan feladat, amelyről az egyház nem mondhat le. Előfordul, hogy egyfajta képmutatás arra késztet, hogy bennetek csak olyan embereket lássunk, akik bűncselekményt követtek el, és akiknek egyetlen útja a börtön. Azt mondom nektek: valahányszor börtönbe lépek, felteszem magamnak a kérdést: „Miért épp ők, és nem én [vagyok itt]?” Mindnyájan vétkezhetünk: mindnyájan! Így vagy úgy vétkeztünk is. A képmutatás miatt nem gondolunk az élet megváltoztatásának lehetőségére: kevéssé bízunk a rehabilitációban, a társadalomba való visszailleszkedésben. Ily módon azonban megfeledkezünk arról, hogy mindnyájan bűnösök vagyunk, és gyakran mi is foglyok vagyunk anélkül, hogy tudatosítanánk. Amikor bezárkózunk előítéleteinkbe, vagy amikor egy hamis jólét bálványainak rabszolgái vagyunk, amikor ideológiai sémákban gondolkodunk, vagy amikor abszolutizáljuk a piac törvényeit, amelyek semmibe veszik az embereket, valójában nem csinálunk mást, mint az individualizmus és az önelégültség cellájának szűk falai között maradunk, megfosztva a szabadságot termő igazságtól. Továbbá az ujjal mutogatás valakire, aki vétkezett, nem adhat jogalapot arra, hogy elrejtsük saját ellentmondásainkat.

Tudjuk ugyanis, hogy Isten előtt senki sem tarthatja magát igaznak (vö. Róm 2,1–11). De senki sem élhet a nélkül a bizonyosság nélkül, hogy megbocsátást nyerhet! A Jézussal együtt keresztre feszített bűnbánó lator a mennybe kísérte Jézust (vö. Lk 23,43). Ezért egyikőtök se zárkózzon múltjába! Nyilvánvaló, hogy a múltat, még ha akarnánk is, nem tudjuk meg nem történtté tenni. Ám a történelemnek azt a szakaszát, amely ma kezdődik és a jövőbe tekint, még meg kell írnotok Isten kegyelmével és személyes felelősségvállalásotokkal! A múlt hibáiból tanulva az élet új fejezetét nyithatjuk meg! Ne essünk abba a kísértésbe, hogy azt gondoljuk, nekünk már nem lehet megbocsátani! Bármilyen dologgal, kicsivel vagy naggyal vádoljon is minket szívünk, „Isten nagyobb a szívünknél” (1Jn 3,20): csak rá kell bíznunk magunkat az ő irgalmára!

A hit, még ha oly kicsi is, mint a mustármag, képes hegyeket áthelyezni (vö. Mt 17,20). A hit ereje hányszor tette lehetővé a „megbocsátok” szó kimondását emberileg lehetetlen körülmények között! Olyan emberek [mondták ki], akik erőszakot vagy visszaélést szenvedtek el, ők maguk vagy szeretteik… Egyedül Isten ereje, az irgalmasság képes bizonyos sebeket begyógyítani. És ahol az erőszakra megbocsátással felelünk, ott a vétkező ember szívét is legyőzheti a szeretet, amely a rossz minden formáját legyőzi. Így – az áldozatok között és a vétkesek között – Isten az irgalmasság hiteles tanúit és eszközeit támasztja.

Szűz Máriát ma ebben a szoborban tiszteljük, amely az anyát karjában Jézussal ábrázolja, aki egy széttört bilincset tart kezében, a szolgaság és a börtön bilincsét. Mária fordítsa mindnyájunk felé irgalmas arcát, és fakassza fel szívetekben a reménység erejét, egy olyan új élet reményének erejét, amely méltó arra, hogy teljes szabadságban és a felebarát iránti szolgálatban éljétek.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Vatikáni Sajtóközpont

Fotó: Corriere della Sera.it

Magyar Kurír