Az április 1-jén tartott általános kihallgatás során Ferenc pápa a szent három napról elmélkedett, főként ahhoz adott szempontokat, hogyan tudjuk az életünket is belevinni a liturgián ünnepelt eseményekbe.

KÉPGALÉRIÁVAL – Klikk a képre!

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Holnap nagycsütörtök. Délután – az „in Coena Domini” [az Úr vacsorájának emlékére bemutatott] szentmisével – megkezdődik Krisztus kínszenvedésének, halálának és feltámadásának húsvéti triduuma, amely az egész liturgikus év csúcspontja, de csúcspontja keresztény életünknek is.

A szent három nap az utolsó vacsora emlékének felidézésével kezdődik. Szenvedésének előestéjén Jézus a kenyér és bor alakjában felajánlja testét és vérét az Atyának, apostolainak pedig táplálékul adja azokat, és megparancsolja nekik, hogy örökké folytassák ezt a felajánlást az ő emlékezetére.

A szertartás evangéliuma, mely a lábmosást eleveníti fel, az Eucharisztiának ugyanezt a jelentését fejezi ki, csak más szemszögből. Jézus – mint egy szolga – megmossa Simon Péter és a többi tizenegy apostol lábát (vö. Jn 13,4–5). Ezzel a prófétai tettel kifejezi életének és szenvedésének értelmét, amely nem más, mint az Istennek és a testvéreknek nyújtott szolgálat: „Az emberfia ugyanis nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon” (Mk 10,45).

Ez történt a keresztségünkben is, amikor Isten kegyelme lemosta rólunk a bűnt, és Krisztusba öltöztünk (vö. Kol 3,10). Ez történik, valahányszor megünnepeljük az Úr emlékezetét az Eucharisztiában: közösségre lépünk a Szolga-Krisztussal, hogy engedelmeskedjünk parancsának: hogy szeressük egymást, ahogyan ő szeretett minket (vö. Jn 13,34; 15,12). Ha úgy járulunk szentáldozáshoz, hogy nem vagyunk őszintén készek megmosni egymás lábát, akkor nem ismerjük fel az Úr testét. Ez tehát Jézus szolgálata, Jézusé, aki teljesen odaadja önmagát.

Holnapután a nagypénteki liturgián Krisztus halálának misztériumáról elmélkedünk, és kifejezzük hódolatunkat a kereszt előtt. Életének utolsó pillanataiban, mielőtt Atyjának adná lelkét, Jézus ezt mondja: „Beteljesedett!” [vagy más szóval: „Elvégeztetett!”] (Jn 19,30). Mit jelent Jézusnak ez a szava: „Beteljesedett”? Azt jelenti, hogy az üdvösség műve beteljesedett, hogy az Írások megtalálták teljes beteljesedésüket Krisztus, a feláldozott bárány szeretetében. Önmaga feláldozásával Jézus átalakította a legnagyobb gonoszságot a legnagyobb szeretetté.

A századok során éltek olyan férfiak és nők, akik életük tanúságtételével felragyogtatták ennek a tökéletes, teljes és romlatlan szeretetnek egy-egy sugarát. Örömmel emlékezem napjaink egyik hősies tanújára, Andrea Santoro atyára, aki a római egyházmegye papja, Törökországban pedig misszionárius volt. Néhány nappal azelőtt, hogy Trabzonban meggyilkolták, ezt írta: „Azért vagyok itt, hogy együtt éljek ezekkel az emberekkel és engedjem, hogy Jézus kölcsönvegye testemet… Csak akkor leszünk képesek az üdvösség szolgálatára, ha felajánljuk saját testünket… A világban levő rosszat hordoznunk kell, a fájdalomban osztoznunk kell, felvéve azt önnön testünkbe, egészen, ahogyan Jézus tette.” (A. Polselli: Don Andrea Santoro, le eredità, Città Nuova, Roma, 2008, 31.).

Ennek a mi korunkban élt embernek és sok más embernek a példája támogasson minket, hogy Krisztust követve mi is odaadjuk életünket szeretetajándékként testvéreinknek. Ma is sok férfi és nő van, igazi vértanúk, akik odaadják életüket Jézussal együtt, pusztán azzal a szándékkal, hogy megvallják hitüket. Ez egy szolgálat, a vérünk ontását is vállaló keresztény tanúságtétel szolgálata, ezt a szolgálatot végezte el Jézus értünk: megváltott minket végsőkig menő szolgálatával. Ez a jelentése az „elvégeztetett, beteljesedett” szónak. Milyen szép is lesz, amikor életünk végén hibáinkkal, bűneinkkel terhelten, de jótetteinkkel és felebarátaink iránti szeretetünkkel együtt mindnyájan kimondhatjuk majd az Atyának, Jézushoz hasonlóan: „Beteljesedett!” Nem azzal a tökéletességgel, ahogyan ő, hanem csak így, egyszerűen: „Uram, minden tőlem telhetőt megtettem. Beteljesedett!” Amikor kifejezzük hódolatunkat a kereszt előtt, amikor szemléljük Jézust, és gondolunk a szeretetre, a szolgálatra, az életünkre, a keresztény vértanúkra, az is jót tesz nekünk, ha életünk végére is gondolunk. Senki nem tudja közülünk, mikor fog bekövetkezni, de kérhetjük a kegyelmet, hogy elmondhassuk: „Atyám, minden tőlem telhetőt megtettem. Beteljesedett!”

Nagyszombat az a nap, amelyen az egyház Krisztus sírban való „pihenését” szemléli, a kereszten aratott győzelme után. Nagyszombaton az egyház ismét Máriával azonosul: az egyház egész hite őbenne összpontosul, hiszen ő az első és tökéletes tanítvány, ő az első és tökéletes hívő. A teremtett világot beborító sötétségben egyedül csak ő tartja égve a hit lángját, ő remél minden reménytelenség ellenére (vö. Róm 4,18) Jézus feltámadásában.

A húsvétéjszakai nagy virrasztás során pedig újból felhangzik az alleluja, megünnepeljük a feltámadt Krisztust, a világmindenség és a történelem középpontját és célját. Reménnyel eltelve virrasztunk és várjuk az ő visszatérését, amikor a húsvét a maga teljességében feltárul majd előttünk.

Néha úgy tűnik, hogy az éjszaka sötétje behatol a lelkünkbe; néha úgy látjuk, hogy „már nincs mit tenni”, és szívünknek nincs többé ereje szeretni… De éppen ebben a sötétben gyújtja meg Krisztus Isten szeretetének tüzét: fénysugár töri át a sötétséget és új kezdetet hirdet. Valami elkezdődik a legmélyebb sötétségben. Tudjuk, hogy az éjszaka éppen akkor a legsötétebb, mielőtt megvirradna. De éppen ebben az éjsötétben győz Krisztus, ekkor lobbantja fel a szeretet tüzét. A fájdalom köve elhengeríttetik, és tér nyílik a reménységre. Ez a húsvét nagy titka! Ezen a szent éjszakán az egyház átadja nekünk a feltámadt Krisztus világosságát, hogy többé ne legyen bennünk az a siránkozás, hogy „már nincs mit tenni”, hanem inkább az a reménység, amely megnyílik a jövőt hordozó jelen számára: Krisztus legyőzte a halált, és vele együtt mi is! Életünk nem ér véget a sírt elzáró kő előtt, hanem túllép azon a Krisztusba vetett reménnyel, aki éppen abból a sírból támadt fel. Keresztényként arra kaptunk meghívást, hogy a hajnal őrszemei legyünk, akik észre tudják venni a feltámadt Krisztus jeleit, miként az asszonyok és a tanítványok, akik a hét első napjának hajnalán a sírhoz futottak.

Kedves testvéreim, e szent három nap során ne szorítkozzunk az Úr szenvedéséről való megemlékezésre, hanem lépjünk be a titokba, tegyük magunkévá az ő érzelmeit, az ő belső magatartását, ahogyan Pál apostol hív bennünket erre: „Ugyanazok az érzelmek legyenek bennetek, amelyek Krisztus Jézusban voltak” (Fil 2,5). Ha így teszünk, akkor áldott húsvétunk lesz!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Vatikáni Sajtóosztály

Fotó: Vatikáni Rádió, Famiglia Cristiana

Videó: Bonum Televízió

Magyar Kurír